Kulisszatitkok

Munkámból fakadóan sok előadással, színpadi fellépéssel együtt járó eseményen veszek részt és sok helyen, legyenek azok akár városi, falusi, iskolai szintűek. Igen zavaró tud lenni - még azt figyelembe véve is, hogy ezeken túlnyomó többségében amatőr és színpadhoz kevésbé szokott "előadók" szerepelnek - hogy a műsor közben az el nem húzott vagy félig elhúzott háttérfüggönyök mögül, illetve díszletek közül az éppen nem szereplők be-bekandikálnak a színtérre. A közönség soraiból éppen úgy látni őket, mint a rivaldafényben lévőket, hiszen alig vannak tőlük sokszor egy karnyújtásnyira. Értem én, persze, hogy a kisebb-nagyobb gyerekek, de sokszor a felnőttek is izgulnak egymásért meg a produkcióért, kíváncsiak egymásra, de az előadás színvonalán (ha van neki) igen sokat ront. Nem is értem, hogy a pedagógusok, koreográfusok miért nem figyelnek az ilyesmire (sőt, sokszor ők maguk is feltűnnek "soron kívül"). Aztán nemrégiben arról is meggyőződtem, hogy a profik is eshetnek hasonló hibába. Színházi előadáson voltam (megesik...), ahol a zenekar is szerephez jutott. Bevallom, a darab (hogy is mondjam, hogy ne legyen erős?) nem kötötte le a figyelmemet, inkább hosszú volt, mint érdekes. Sietek leszögezni, nem az előadók hibájának éreztem ezt, inkább maga a darab volt gyenge, bár a színészek igyekeztek minden lehetőséget megragadni "feljavításához". A lényeg: a karzaton ültem és a már említett okból elfoglalva magam nézelődtem össze-vissza. Nagyszerű belátás nyílt fentről nem csak a színpadra, de a zenekari árokba is, így láthattam, hogy a muzsikusok, legalábbis egy részük, szintén unja. Például egyikük, mikor nem volt dolga, mobiltelefonján szöszmötölt, székszomszédja akkorákat ásított, hogy majd' kiesett a fején. Egy másik mellett méretes reklámszatyor engedett arra következtetni, hogy talán már nem volt ideje hazaszaladni a bevásárlás után. Némi izgalmat hozott az előadásba - mármint számomra - hogy az egyik jelenet során a színpadon kilöttyintett ital el fog-e jutni a zenekari árokig? A csillogó pezsgőkígyó szorgosan araszolt a mélység felé, ahol egy - ha jól emlékszem - vonós nyakába vethette volna magát. Utóbbi biztos erőst meglepődött volna, de erre nem került sor, mert véget ért a jelenet, a következőnek pedig már feltörölt színpaddal vágtunk neki. 
Szóval, itt sem gondoltak arra, hogy a néző(k egy része) nem csak a színpadot látja. 

Jókedvű gyalogos

Jókedvűen tolta biciklijét, láthatóan nem zavarta a farkasordító hideg. Ruházata elég szedett-vetett volt, drótszamara nem különben, össze alig illő alkatrészek halmazaként találóbb lett volna meghatározni.
Szóval vígan, fütyörészve ballagott, talán a jól végzett alkalmi munka örömére lehajtott feles is fűtötte. Így ért a kereszteződéshez. Békében volt a világgal, ebbe pedig bőven belefért, hogy udvarias is legyen, akár az autósokkal is. Megállt hát a zebránál, szinte várta, hogy jöjjön már egy kocsi, amit átengedhet. Jött is. Intett: tessék csak menni, én ráérek. De az autó mégis megállt, sofőrje pedig ugyancsak integetni kezdett, hogy menjen már. Groteszk jelent volt, egymásnak integettek, de senki nem mozdult. Újabb autó érkezett, aztán még és még egy, már kisebb dugó alakult. Emberünk nem engedett udvariassági rohamából, az autósok ellenben egyre idegesebbek lettek. Némelyik a dudára is rácsapott már... 
Az első autós adta fel hamarabb, csak elindult, majd sorban követték a többiek, bosszúsan pillantgatva hősünkre, ahogy elhaladtak előtte. Ők már közel sem olyan udvarias gesztusokkal illették, mint az őket, hiszen még integetett is nekik. Mikor elfogytak, már csak elindult ő is. Még sem állhat a világ végéig a zebra első csíkján...

Kiállítottak...

Úgy értem a fotóimat, szombaton. Akkor volt ugyanis a megnyitója a nagyváradi Euro Foto Art Galériában annak a tárlatnak, melyen a Bihar megyei nyomtatott sajtóban dolgozók erre az alkalomra összegereblyézett "sajtófotóit" tették közszemlére. Ez volt az első ilyen alkalom, de Tóth István galériavezető elmondta: ezután évente lesz, az első fotóriporterek között számontartott Szathmáry Pap Károlyról (1812 - 1887) elnevezett nemzetközi fotóművészeti fesztivál elő-rendezvényeként. (További részletek ide kattintva.)

A sajtófotót több okból tettem fentebb idézőjelbe.
Egy: nem konkrétan fotóriporterekről van szó (ahogyan ott többször elhangzott), hiszen manapság már maguk a riporterek, újságírók fotóznak a különböző eseményeken, kevés szerkesztőség tart(hat) külön fotóriportert.
Kettő: olyan fotókról van szó, melyek nevezésére nem volt kritérium, hogy azok megjelenjenek (vagy korábban megjelentek) valamilyen sajtófelületen.
Három: lehet én nem értettem jól, de sok olyan fotót láttam a falakon, melyeket én a magam részéről nem neveztem volna, bár száz-számra vannak nekem is hasonlók. Eseményfotókról van szó, melyekkel kapcsolatban mondta annak idején egy tanárom a sajtókollégiumban, hogy "az újság nem családi album". (Értsd: nem kell minden csoportképet, minden eseményen résztvevőt, minden eseményrészletet leközölni.)
Négy: arról már az érmihályfalvi Érmellék 2009 Fotóklub tagságával is sokat beszélgettünk, hogy egy-egy fotó értékét mennyire emeli vagy csökkenti a "megbabráltság". A nézetek különbözőek, magam továbbra is tartom ahhoz, hogy az az értékes fotó, ami az adott pillatatot ragadja meg utólagos manipulálás nélkül (mondjuk minimális vágással, élesítéssel, de "hozzáadott" részletek nélkül).
Vissza a tárlathoz: a Jurnal Bihorean, a Crisana és a Bihoreanul mellett (a Reggeli Újság nem válaszolt a felkérésre) a Bihari Naplót Pap István és Szeghalmi Örs kollégáimmal képviseltük.
Nyolc képet neveztem, ezek közül hét került falra, ezek láthatóak legalul, illetve az az oklevél, amit minden kiállító kapott (fentebb a megnyitón készült... sajtófotók).
Akkor tehát jövőre újra. 

Kihunynak a csillagszórók

    "Karácsonyfa, Karácsony, 
     Ezüst dió zöld ágon. 
     Csilingelő csengettyű, 
     A fenyőfa gyönyörű. 
     Csillagszóró, gyertyafény, 
     ég a fenyő ünnepén."
Az óvodások, kisiskolások bármilyen ünnepségein gyakran hallani Donászi Magda költőnő verseit, ilyen költemény a fenti, a "Karácsony" címet viselő is. Bizonyára idén is sok karácsonyi ünnepségen elhangzott, pedig a gyerekek jórésze ma már talán nem is tudja, mi az a csillagszóró. A nemzetközi szabályozóknak áldozatául esett ez is, mint sok minden más, amit a nagy igyekezetünkben, hogy megfeleljünk az EU-nak, betiltottak vagy megváltoztattak. 
"A rendőrség felhívja a lakosság figyelmét, hogy tilos a 2-es, 3-as és 4-es veszélyességi kategóriákba tartozó, valamint a T1 és T2-es kategóriájú színpadi pirotechnikai eszközök és a P2-es kategóriába tartozó termékek birtoklása, használata és forgalmazása." (Agerpres.ro/hu) 
A szigorúan hangzó közlemény különösen év vége közeledtével szokott fenyegetni, miközben a célszemélyként kezelt "lakosságnak" szerintem fogalma sincs arról, hogy mi a 2-es meg a 3-as vagy a T1 és T2 kategória, csak azt tudja, hogy nem árulhatóak. Ennek a tiltásnak esett áldozatául tehát a mi gyerekkorunk (sőt, már felnőttebb korunknak is) egyik legszeretettebb ünnepi kelléke, a csillagszóró, az egyéb petárdák és durranók rántották magukkal. Nem vitatom, okozott tűzeseteket, de nem biztos, hogy veszélyesebb volt, mint a manapság hozzáférhető gagyi fényfüzérek, melyeket ráadásul felügyelet nélkül is otthagynak a karácsonyfákon, míg a csillagszórót mégiscsak áhítattal figyeltük míg leégett, hiszen éppen ez a pár másodperc volt az értelme. 
Nem éri meg, tudtam meg a minap a csillagszóró eltűnésének rejtélyéről, mivel e veszélyes holmik árulásához külön engedély kell. Egyrészt az árusítást végző a munkafelügyeletnél el kell(ene) végezzen egy képzést, aztán a boltnak rendelkeznie kell(ene) engedéllyel (nem csak a "hagyományos" tűzvédelmivel), ám ami a legfontosabb ellenérv, hogy igencsak számítani lehet az ellenőrzésekre, melyek, mint tudjuk, amúgy is megsokasodnak az ünnepek környékén, aki pedig ellenőriz, az mindig talál is valamit. A kereskedőnek pedig nem hiányzik "extra karácsonyi ajándékcsomagot" készíteni. A vásárló meg úgyis tudja, hogy a piacokon, a bő szoknyák rejteke alól úgyis beszerzi nem csak szilveszterkor, hanem amikor csak akarja és mindent, amit akar, talán csak scud-rakétát nem - bár erre sem fogadnék teljes meggyőződéssel.

 

A jószándékú szavazó

Nagy dolog, hogy a romániai magyarság a december 11-i parlamenti választásokon egységes listára szavazhatott.
Egy ismerősöm ismerőse, aki falusi, egyszerű bácsi / néni, szóval ő is nagyon meg volt elégedve, hogy végre összefogtak (úgy nagyjából) azok, akik hosszú évekig egymást gyepálva az ő, az egyszerű szavazópolgár kegyeit keresték. Aki meg nem fogott össze, az is békén hagyta, ami legalább olyan jó.
Így most nem kellett keresgélnie, hogy akkor kire, mire pecsételjen, hanem, ahogy annak idején megszokta, egy jelet kellett csak felkutatni, aztán pecsét neki... Nem is volt az jó, ahogy volt, hiszen volt tulipán, aztán lett fenyőfa, aztán lett csillag, csak megzavarták az embert, aki szegény feje mit tehetett!? Szavazott az egyikre, mert úgy volt szokva, aztán csak tett egy pecsétet a másikra is, mert azok meg annyira kérték, de a harmadik sem maradhatott ki, hiszen az meg a szomszédék pártja, azt sem szabad megharagítani. Aztán, mint aki jól végezte dolgát, megelégedve jött ki a fülkéből. 
Persze, most is elégedett volt. Előbb gondolta, örömében több pecsétet is tesz erre az egyre, lássák, megbecsüli őket meg az összefogást (jusson minden összefogott félnek), de aztán elállt ettől. Nem kell túlzásba esni. 

Szavazás után homályról, megköszönőkről, megmagyarázókról, élenjárókról

Ezen is túl vagyunk. Úgy értem, egy újabb szavazáson (hogy ki mennyire választott, az egy másik kérdés).
Ahogyan az napjainkban elvárható, a közösségi oldal megtelt szavazásra buzdító vagy éppen elriasztó bejegyzésekkel. Miközben voltak, akik saját példájukat tették közzé, személyi igazolványukon mutatva meg, hogy azon bizony ott a kis matrica (egyébként vajon nem hittük volna el?), mások vitatták, hogy mi értelme van ennek az egésznek. Magam részéről különösen elkeserítőnek tartom, amikor fiatalok arról kezdenek nyilvános vitába, hogy ki a magyar, miért magyar, mi értelme magyarnak lenni - hangsúlyozom: nem arról volt szó, hogy RMDSZ vagy nem RMDSZ. Olyan érveket hoztak fel, hogy csak néztem ki a fejemből - te jó ég, ezek a "mi" gyerekeink, azokban az iskolában nevelkedtek, melyekért küzdeni kell?! És most nem nagy szavakat, frázisokat akarok pufogtatni, te tényleg.
Hogy most mi lesz? Úgy értem a választás után. Hát, mindenki magához tér, pont mint máskor és megy minden tovább. Ami minket közelebbről érinthet: az RMDSZ (+MPP) megköszöni mindenkinek az elért eredményt (mert eredmény van); a Fidesz gratulál az RMDSZ-nek (+MPP), egyrészt az eredmény miatt (mert eredmény van), másrészt naná, hiszen beállt mögé; aki kimaradt a buliból, az meg fogja magyarázni, hogy tulajdonképpen az RMDSZ (+MPP) megbukott, a szavazók valójában elfordultak tőle; aki alapjáraton is forradalmár, az a kommunistázás újabb fejezetét fogja fellapozni, kicsit megspékelve azzal, hogy az RMDSZ (+MPP) félrevezette a Fideszt (azt mégsem ismerheti el csak úgy direktben, hogy eltérítették a szelet a vitorlájából).
Hogy egy kis örömhírt is mondjak: vannak, akik szuperül teljesítenek! A déli megyék egyébként is mindig élen járnak a szavazáskor, most különösen kiemelkedett az Olt megyei Colonesti-i 156-os körzet, ahol 102,35%-os volt a részvételi arány, már vasárnap 17 órakor! Ezt hallva még maga a híres Sztahanov is megnyalhatta volna mind a tíz ujját. Nem elég, hogy a 109 jogosult kivétel nélkül élt is jogával, de hogy - hogy nem, még további 65 pótlistás (a jogosultak számához képest 60%) is ott találta a legmegfelelőbbnek a szavazása lébonyolítását - legalábbis ezt adta közre az Agerpres hírügynökség. Mondják, ott és a környéken mindig kiugróan magas a szavazói kedv. Azt hiszem, ez a kulcsszó: a kedv. Bizonyára jók a kedvcsinálásért felelősök is arra.
Fentebb mondtam, hogy "pont mint máskor". Ez arra is értendő, hogy megint a PSD nyert. Mint 1990 óta mindig, hiszen pártként még soha, egyetlen választáson sem tudta egy másik párt legyőzni, csupán ha koalícióba léptek ellene (más kérdés, hogy mi lett később ezzel a koalícióval, ami szintén jellemző a romániai politikára). Tehát, aki változást vár, annak úgy tűnik, még jó ideig várnia kell. És itt érnek a fenti témák egybe: a fiatalok (ebbe beletartoznak a mi fiataljaink is) fejében is olyan zavar van, hogy 1989 után 27 évvel sem lehet leváltani a rossz emlékű párt utódjának tartottat, amiben mondanom sem kell, milyen sok a fiatal, akikről annak idején azt gondoltuk, hogy ők majd... Hát nem. 
Legyünk optimisták: egyelőre nem.

                                           Egyelőre nem. De mikor?

Mindent (oda -)vissza

Azt hiszem, hogy a politikától magukat távol tartók előtt is világos már régebb óta, hogy a választási kampányokban mifelénk működő pártok is igénybe veszik a nyugati politikai prérin edződött kampányszakértők tapasztalatait. Ennek egyik "eredménye", hogy a választás előtti időszakban egyre jobban a választók "agyára mennek" a jelöltek, az az érzésed, ha éjjel felriadsz álmodból, valamelyikük ott ül az ágyad szélén és ígéreteit mantrázza. 
Egy másik "eredmény", hogy olyan dolgokat kell mondani, amire a választó felkapja a fejét. 
Ilyet mondott nemrég Traian Băsescu volt román államfő, hogy a román állam valójában a Tiszáig kellene terjedjen. Nem mondott semmi újat, szokták ezt mondogatni, választás előtt meg éppen kihagyhatatlan "poén" az arra kihegyezett választók voksainak megszerzésére. Nem jön ez rosszul azoknak sem, akik valamilyen sóhivatal élén ülve azonnal tiltakozhatnak, hiszen máris hallathatják ők is a hangjukat.
Aztán itt voltak azok az óriásplakátok, melyek Bukarest ellenében Erdély fejlesztésére buzdítottak. Nahát, ezek meg a másik oldalon verték ki a biztosítékot.
Így van ez, választások idején biztosan.
De most komolyan: ki kapná fel a fejét már "csak" arra, hogy legyen magyar felirat, meg tessenek megcsinálni a mezei utat. Azon már csak mosolygunk. Na, ugye.