Írjunk e-mailt Moliére-nek

Ha Moliére élne, biztosan örömmel olvasná azt a darabjaiba illő esetet, ami Temesváron esett meg, és valljuk meg, igen hihetetlen. Történt, hogy jogdíj-jogosultság tisztázása végett (ami igen dicséretes ok egyébként) a Temesvári Állami Német Színház művészeti titkára mindenképp kapcsolatba akart lépni születési nevén Jean-Baptiste Poquelin-nel, közismerten Moliére-rel. De nem ám valami halottlátó révén, tekintettel a közelgő halottak napjára, hanem ... e-mailben. Sajtóhírek szerint, mivel nem találta a mester címét sem égen, sem földön, megkérte, a balga, éppen az újságírókat, hogy ugyan segítsenek már neki kideríteni. Utóbbiak előbb tréfának vélték az egészet, ám a művészeti titkár (oh!) komolyan kitartott - na ekkor robbant a humorbomba. A kollégák aztán felfejtették, bizonyára nem volt olyan nehéz, hogy a színház jelenlegi igazgatója korábban egy csirkefarm, utána egy harisnyagyár mérnöke volt. Már ez a kettő is nagyon sok hasonlóságot mutat a munkahelyi elvárások tekintetében, tehát bizonyára egyenes út vezetett a színházigazgatói székig is. (Mintha csak Pelikán Józsefről beszélnénk A tanú c. filmből...) Azon pedig már nincs mit meglepődni, ha olyan kollégákkal vette körbe magát az elmúlt két évben, akik hozzá hasonló kvalitásokkal rendelkeznek. Például egy német színházban miért is kellene németül tudni? Hát nem is tudnak az alkalmazottak, ennek folyománya, hogy az előadásaikat is csak románul népszerűsítik. Arról nincs információ, hogy a művészeti titkár milyen nyelven próbált volna kapcsolatba lépni Moliére-rel.

Bár kicsit döccenős az átkötés, nekem a hivatalban lévő román(iai) államelnök jutott eszembe, Klaus Johannis, aki ugye, német nemzetiségű, talán még ebbe a színházba is el-eljárt. Hogy ő is mennyire tartotta magát német gyökereihez, arra most nem térek ki (már kitértem például ITT), ám most az a választási szlogenje, hogy "Egy normális Romániáért". Hogy ő mit tett ezért az elmúlt öt évben, arról megint hosszasan beszélhetnénk. Meg arról is, mennyire kellene már valóban egy normális ország, amelyik ne csak egy Moliére-darabba illő legyen.

Kulisszatitkok

Munkámból fakadóan sok előadással, színpadi fellépéssel együtt járó eseményen veszek részt és sok helyen, legyenek azok akár városi, falusi, iskolai szintűek. Igen zavaró tud lenni - még azt figyelembe véve is, hogy ezeken túlnyomó többségében amatőr és színpadhoz kevésbé szokott "előadók" szerepelnek - hogy a műsor közben az el nem húzott vagy félig elhúzott háttérfüggönyök mögül, illetve díszletek közül az éppen nem szereplők be-bekandikálnak a színtérre. A közönség soraiból éppen úgy látni őket, mint a rivaldafényben lévőket, hiszen alig vannak tőlük sokszor egy karnyújtásnyira. Értem én, persze, hogy a kisebb-nagyobb gyerekek, de sokszor a felnőttek is izgulnak egymásért meg a produkcióért, kíváncsiak egymásra, de az előadás színvonalán (ha van neki) igen sokat ront. Nem is értem, hogy a pedagógusok, koreográfusok miért nem figyelnek az ilyesmire (sőt, sokszor ők maguk is feltűnnek "soron kívül"). Aztán nemrégiben arról is meggyőződtem, hogy a profik is eshetnek hasonló hibába. Színházi előadáson voltam (megesik...), ahol a zenekar is szerephez jutott. Bevallom, a darab (hogy is mondjam, hogy ne legyen erős?) nem kötötte le a figyelmemet, inkább hosszú volt, mint érdekes. Sietek leszögezni, nem az előadók hibájának éreztem ezt, inkább maga a darab volt gyenge, bár a színészek igyekeztek minden lehetőséget megragadni "feljavításához". A lényeg: a karzaton ültem és a már említett okból elfoglalva magam nézelődtem össze-vissza. Nagyszerű belátás nyílt fentről nem csak a színpadra, de a zenekari árokba is, így láthattam, hogy a muzsikusok, legalábbis egy részük, szintén unja. Például egyikük, mikor nem volt dolga, mobiltelefonján szöszmötölt, székszomszédja akkorákat ásított, hogy majd' kiesett a fején. Egy másik mellett méretes reklámszatyor engedett arra következtetni, hogy talán már nem volt ideje hazaszaladni a bevásárlás után. Némi izgalmat hozott az előadásba - mármint számomra - hogy az egyik jelenet során a színpadon kilöttyintett ital el fog-e jutni a zenekari árokig? A csillogó pezsgőkígyó szorgosan araszolt a mélység felé, ahol egy - ha jól emlékszem - vonós nyakába vethette volna magát. Utóbbi biztos erőst meglepődött volna, de erre nem került sor, mert véget ért a jelenet, a következőnek pedig már feltörölt színpaddal vágtunk neki. 
Szóval, itt sem gondoltak arra, hogy a néző(k egy része) nem csak a színpadot látja. 

Színház az egész

Szerintem nagyon frappáns, ahogyan egy lelkész (nem tudom ki, és hol) arra figyelmezette a híveket: kapcsolják ki a mobiletelefonokat, mikor bemennek a templomba. Állítólag, mint egy modern Luther Márton, ezt a feliratot tette ki a templomajtóra: Jézus téged is hív, de nem telefonon.
Thália templomaiban, a színházakban is szokás figyelmeztetni a közönséget, ugyan kapcsolja már ki a mobilokat, mert marhára idegesítő még a (jóérzésű) közönségnek is, hát még az előadóknak, mikor a produkció közben megszólal, hogy "Lehetsz király...", vagy hogy "Üzid jött, halllooood, üzid jött!"

                                                                                                                         (Illusztráció: agoraalapitvany.hu)
Na, de mit tegyen az ember, ha fontos? Mármint ő maga egy fontos ember. Sokkal fontosabb, mint az egész színház színészestől, előadásostól, közönségestől. Hát nem lehet ezt megérteni!?
Na, de mit tegyen az ember, ha fontos? Mármint az, hogy mások tudják, hogy ő egy kultúrember, és éppen színházban van. Ebben az esetben legalább két dolgot tehet. Az egyik, hogy természetesen bekapcsolva hagyja a telefont, le sem hallkítja, majd mikor az mindenki számára jól hallhatóan előbb berreg, majd kicseng, akkor felveszi, majd suttogásnak álcázva beleordítja - mintha nem is telefonon hanem, közvetlenül akarná tudatni - hogy "most nem tudok beszélni, mert színházban vagyok". A másik variáns, amihez már úgynevezett okostelefon szükségeltetik, hogy esetleg lehalkítja, de a világot jelentő deszkáknál számára sokkal inkább a világot jelentő világháló közösségi oldaláról nem szakadhat le. Míg valami csepürágó ott fent szövegel, tán' még danol is valamit, a zseblámpaként világító képernyőt érintgetve tudatja a sok műveletlen bunkóval: én bezzeg színházban vagyok. Mer a művelcség az 1 nagyon fontos dolog a maji világba.

Ami az enyém, az a tied is...

Néztem az este a nagyváradi helyi tévének az elmúlt hét eseményeit összefoglaló műsorát. Az egyik tudósítás arról szólt, hogy megkezdődött az évad a színház román tagozatán is. Mármint a különvált, Regina Maria névre keresztelt román nyelvű színházban. Korábban volt ugye az Állami Színháznak Szigligeti Társulata (a magyar), meg a Iosif Vulcan társulata (a román). A magyar most Szigligeti Színház, a románok meg ki-lomtalanították Iosif Vulcant, és lettek Regina Maria Színház. Mint ismeretes, a változást nem kevés huzavona, meg nacionalista úszítás kísérte - de így van ez, amikor azon kell osztozni, ami az egyik félé volt,  a másik meg úgy tesz, mintha az övé lett volna mindig, és lenne most is. (Apropó, nem emlékszem, hogy a "magyar ellenzék" hangját hallottam volna a huzavona során. Az "ellenséghez" a "jó ügy"-ben sem illik odaállni?! Még azt hinné valaki, egyetértünk valamiben...)
Szóval, a román tagozaton is megtartották az évadkezdést, ami már csak azért is ünnep volt (nekik), mert a felújított épületben kerülhetett rá sor. A renoválás befejezése okán a riporter pedig kérdezgette a közönség tagjait: mit szólnak az újjászületett épülethez. Hát, el voltak ragadtatva, hogy micsoda büszkeség, hogy "nekünk" ilyen is van!

                                                                                   (fotó: id.wikipedia.org)
Tűnődtem, vajon tudják-e valójában hol ülnek? Mert, hogy azt hiszik, az biztos.
Mond-e nekik valamit például az a "kimondhatatlan" név, hogy ifj.Rimanóczy Kálmán? Stb., stb., stb.
Inkább elkapcsoltam egy másik csatornára...