Kiszálltam a vonalból

Már nem tudom pontosan, de úgy 32 évig voltam vonalas telefon előfizetője. Voltam, írom, hiszen ennek a korszaknak vége.

Annak idején, tehát 1988-ban (maradjunk ennél), nem volt olyan egyszerű telefonhoz jutni. Mint sok minden egyébben, ebben sem volt válogatás (mondom a fiatalabb olvasóknak), tehát, hogy melyik szolgáltatót választod, annak milyen szolgáltatását. Volt A TELEFON, és kész. Elő kellett jegyeztetni és majd valamikor kaptál, ha "lett vonal". Valójában szerencsém volt, mert a közelünkben lakó szüleimnek volt, és akkoriban divat volt az úgynevezett ikertelefon. Mi is ez? Egymástól külön lehetett hívni, ám ha minket hívtak - egyik vagy másik készüléket - mindkettő csengett. A hívást sem a mai értelemben kell gondolni, hiszen a készüléken nem is voltak számok, meg tárcsa (amelyiken volt, az sem ért semmit), a kagyló felemelésére jelentkezett a "központos", aki megkérdezte, hogy kivel szeretnél beszélni, és a kézi kapcsolásos központ révén megteremtette az összeköttetést. Ilyen telefonos központokat lehet látni esetleg a régi filmekben, amikor az ott dolgozók "dugdossák a kábeleket". Mi voltunk a 97/A szám, az A jelentette az "ikerséget". 

A változás "a változás", vagyis 1989 után jött ebben is, amikor majd évek múltán modern, automata központra váltott a szolgáltató, hatjegyű számokat kaptunk és 1998-ban megjelent a város első, egyben egyetlen telefonkönyve (kiadta a Nyako Meteor cég, a cím- és hátlapon Dérer Ferenc fotói voltak a város ismert épületeiről). Aztán jöttek majd a mobiltelefonok, a számos szolgáltató az ajánlataikkal, és lassan kiszorult a vonalas.

Így járt az én esetemben is. Már évek óta csak a legegyszerűbb előfizetési módon üzemelt, ahogyan mondani szokás: érdeklődés hiányában. És most ennek is vége lett.

A 35-52-57-es számon tehát senki ne hívjon ezután. 

Bár évek óta nem is keresett már senki vonalason.

                   A "kis zöld telefonkönyv" elő- és hátlapja

Csak seprek

Amikor az ember az utcán tüsténkedik (sepreget, fát metsz, letörli az ablakpárkányt, havat seper, esetleg festi a kaput, stb.), mindig számíthat arra, hogy ismerősök, de akár ismeretlenek is szóba elegyednek, vicces megjegyzéseket tesznek, tanácsokat adnak, például: "Jöhetsz hozzám is!", Felvállaltad az egész utcát?", "Nem ilyenkor kellene, hanem télen (nyáron, ősszel tavasszal, kedden vagy inkább pénteken)!"

Ma reggelre megérkezett az újabb hó, tartotta magát a meteorológusok ígéretéhez (OK, tudom, már az este meg az éjszaka is havazott, de megvárt). Nosza, elő a még kézügyben lévő vesszőseprűt, ki az utcára, járdát seperni. Nem sokan jártak, így tanács sem nagyon jött, kénytelen voltam a magam tudására alapozni ebben a bonyolult műveletben. Aztán egyszer csak hallom, hogy valaki mintha szólítana. Felpillantok az összepontosítás közepette, hát egy tizenéves lány közeledik. Még odébb jár, van időm húzni vagy kettőt az "evezővel", közben próbálom megfejteni, vajon mit is mondhatott, csak hogy tudjak válaszolni, meg egyáltalán, hogy ki is ő?! Biztos valamelyik tánccsoport tagja, kellene ismerjem, de a sok-sok év alatt annyit változtak már a létszámok, az újabbakat meg alig ismerem. De lehet, nem is idevalósi, akkor meg éppen rejtély. Engem mindig hamarabb megismernek, könnyű azt a szakállas fickót észben tartani, aki mindig fényképez, meg kérdezősködik...

Már csak három lépésre van, amikor rám nézve újra megszólal, én meg nem értem, hogy amit mond, azt miért is mondja?! Valami tegnap esti dologról van szó, és hogy nem kellett volna úgy viselkednem! Atyavilág! Hol is voltam? Ja, focizni. Való igaz, vagy kétszer mondtam olyat, amit nem kellett volna, de olyan tiszta helyzetből nem találtam el a kaput, hogy ez igazán megbocsátható. De ő ezt honnan tudja!? Már éppen akarok dünnyögni zavaromban egy "helló"-t, amikor fittyet hányva rám ellép mellettem, látom, kezében okostelefon, drótja a füléig vezet.

Huhhh... Majdnem...

És sepertem tovább. 

                                              Seprűs fotót nem találtam...

Kulisszatitkok

Munkámból fakadóan sok előadással, színpadi fellépéssel együtt járó eseményen veszek részt és sok helyen, legyenek azok akár városi, falusi, iskolai szintűek. Igen zavaró tud lenni - még azt figyelembe véve is, hogy ezeken túlnyomó többségében amatőr és színpadhoz kevésbé szokott "előadók" szerepelnek - hogy a műsor közben az el nem húzott vagy félig elhúzott háttérfüggönyök mögül, illetve díszletek közül az éppen nem szereplők be-bekandikálnak a színtérre. A közönség soraiból éppen úgy látni őket, mint a rivaldafényben lévőket, hiszen alig vannak tőlük sokszor egy karnyújtásnyira. Értem én, persze, hogy a kisebb-nagyobb gyerekek, de sokszor a felnőttek is izgulnak egymásért meg a produkcióért, kíváncsiak egymásra, de az előadás színvonalán (ha van neki) igen sokat ront. Nem is értem, hogy a pedagógusok, koreográfusok miért nem figyelnek az ilyesmire (sőt, sokszor ők maguk is feltűnnek "soron kívül"). Aztán nemrégiben arról is meggyőződtem, hogy a profik is eshetnek hasonló hibába. Színházi előadáson voltam (megesik...), ahol a zenekar is szerephez jutott. Bevallom, a darab (hogy is mondjam, hogy ne legyen erős?) nem kötötte le a figyelmemet, inkább hosszú volt, mint érdekes. Sietek leszögezni, nem az előadók hibájának éreztem ezt, inkább maga a darab volt gyenge, bár a színészek igyekeztek minden lehetőséget megragadni "feljavításához". A lényeg: a karzaton ültem és a már említett okból elfoglalva magam nézelődtem össze-vissza. Nagyszerű belátás nyílt fentről nem csak a színpadra, de a zenekari árokba is, így láthattam, hogy a muzsikusok, legalábbis egy részük, szintén unja. Például egyikük, mikor nem volt dolga, mobiltelefonján szöszmötölt, székszomszédja akkorákat ásított, hogy majd' kiesett a fején. Egy másik mellett méretes reklámszatyor engedett arra következtetni, hogy talán már nem volt ideje hazaszaladni a bevásárlás után. Némi izgalmat hozott az előadásba - mármint számomra - hogy az egyik jelenet során a színpadon kilöttyintett ital el fog-e jutni a zenekari árokig? A csillogó pezsgőkígyó szorgosan araszolt a mélység felé, ahol egy - ha jól emlékszem - vonós nyakába vethette volna magát. Utóbbi biztos erőst meglepődött volna, de erre nem került sor, mert véget ért a jelenet, a következőnek pedig már feltörölt színpaddal vágtunk neki. 
Szóval, itt sem gondoltak arra, hogy a néző(k egy része) nem csak a színpadot látja. 

Dologidő, gyászhuszár

Temetés.

Gyász.

Gyászhuszárok. Őket kevéssé érinti meg a gyász, ki tudja már hanyadik sírt nyitják - zárják ma, a héten, ebben a hónapban.
Nem érezhetnek együtt mindenkivel.
Nem is éreznek. Dolgoznak.
Az egyenruhájuk legalább divatos: nagy divat manapság a térdben megszaggatott nadrág. 

Fényesedik a lapát. Közben, mintegy a gyászének aláfestéseként, felcsendül egyikük mobiltelefonja (igaz, más ritmusban). Megáll a lapát, elhárítja a hívást, hiszen mégiscsak, na. Újra nekifeszül. 

Hordják a koszorúkat. A szomszédos síron át rövidebb az út, úgy is elhanyagolt. Az utakat meg különben is elállják a népek. 

Végeznek. A népek már sorba állnak részvétet nyilvánítani. Már vissza lehet hívni a kinyomott telefonálót: bocsi, elfoglalt voltam. Haláli ez a hajtás.

                                                                (Fotó: Török Zsolt)

 

Telefonüzenet, leírva

"Álmomban két macska voltam, és játszottam egymással" - írta Karinthy Frigyes. Manapság én már (kis túlzással) megtehetem, hogy a számítógép előtt ülve barangolok a Google-térképen, bóklászom mondjuk a saját utcámon, benézek az ablakomon, és meglesem magamat, amint barangolok a Google-térképen, bóklászom a saját utcámon, és látom magam, ahogyan benézek az ablakomon. Szóval, ilyen bárki számára adott technikai lehetőségek mellett már nem az a kérdés, hogy megfigyel-e a "nagy testvér", hanem, hogy megéri-e neki? Kimondottan bosszant, amikor mobiltelefonálás közben háttérzajokból hallom, hogy nem ketten vagyunk vonalban. Volt már eset, mikor vonalas telefonon egy harmadik fél óvatlanul közbeszólt, beszélgetőpartneremmel meg egymást kérdezgettük, hogy akkor most mi van? Az is érdekes, amikor a mobiltelefon kijelzője szerint azt csörgettem meg, akit valóban akartam, de egy ismeretlen vette fel, téves hívást emlegetve. Friss élményem - ami most írásra késztetett -, hogy éjjel a vonalas készülék hangjára ébredtem. Nem, nem csengett, hanem erőteljesen kattogott, mintha valaki "odabent" fészkelődne, vagy a gombokat rendezgetné. Ekkor gondoltam arra, hogy rendhagyó módon nem telefonon, hanem ebben a formában hagyok "telefonüzenetet": ha véletlenül eddig pazarolta rám valaki az adófizetők pénzét, ezután ne tegye, én mondom, nem éri meg. Ha mégis kíváncsi valamire, egyszerűen kérdezze meg. Becs'szóra megmondom. De tessenek hagyni aludni. 

                                                                     (Illusztráció: aprotuti.hu)