Mit nekünk a teknősmemória...

Galápagosi és aldabrai óriásteknősökről derítették ki tudósok (azt nem tudom, angolok-e, mármint a tudósok), hogy meglepően tanulékonyak és fejlett a memóriájuk.

Arra tanították meg a páncélosokat, hogy pálcára erősített kék labdákat harapdáljanak, s ha megtették, kaptak sárgarépa-jutalomfalatot. Újabb feladatként már más színű labdákat kellett harapdálni, ugyanolyan jutalomért. A teknősök meg csak haraptak, haraptak...

A próbát három hét múlva megismételték, kifogástalanul. De ez még semmi, a tudósok szántak időt az emberiség szempontjából ilyen jelentős kísérletre: kilenc év (!) múltán megint elővették a labdákat, a sárgarépákat, meg persze (ugyanazokat) a teknősöket is, és ismét sikerrel jártak. Okosak ezek a teknősök, na. Micsoda megkönnyebbülés! Képzeld el: állnak ott azok a nagy behemót állatok és csak bámulnak a labdákra, meg a répákra, nem beszélve a kétségbeesett tudósokról - belegondolni is borzalmas...

De nem csak a teknősök között van ilyen tanulékony alfaj, hanem az emberek között is, sőt, túl is teszünk rajtuk, nem véletlenül nevezzük magunkat szerényen az evolúció csúcsának. Nem hiszed? OK, érvelek: tudsz-e olyanokról, akik mindig elmennek például szavazáskor a körzetükbe és nem kilenc év, de több évtized után is mindig ugyanarra ütik a pecsétet, vigyázva, hogy távol tartsák a változás lehetőségének rémét? A tudósok elplántáltak a memóriájukba egy logót, összekapcsolva a pecséttel, mint a kísérlet kiegészítő elemével, és azóta mindig kifogástalanul teljesítik az így már összetett feladatot. Csak a hívószóra van szükség, és lehet készíteni a jutalomfalatot. 

Hogy olyat is ismersz, aki a pecsétet megharapta? Na, ezt nem hiszem. Nem vagyunk mi buta teknősök!

                       Amikor harap az óriásteknős (fotó: erdekesvilag.hu)

A jószándékú szavazó

Nagy dolog, hogy a romániai magyarság a december 11-i parlamenti választásokon egységes listára szavazhatott.
Egy ismerősöm ismerőse, aki falusi, egyszerű bácsi / néni, szóval ő is nagyon meg volt elégedve, hogy végre összefogtak (úgy nagyjából) azok, akik hosszú évekig egymást gyepálva az ő, az egyszerű szavazópolgár kegyeit keresték. Aki meg nem fogott össze, az is békén hagyta, ami legalább olyan jó.
Így most nem kellett keresgélnie, hogy akkor kire, mire pecsételjen, hanem, ahogy annak idején megszokta, egy jelet kellett csak felkutatni, aztán pecsét neki... Nem is volt az jó, ahogy volt, hiszen volt tulipán, aztán lett fenyőfa, aztán lett csillag, csak megzavarták az embert, aki szegény feje mit tehetett!? Szavazott az egyikre, mert úgy volt szokva, aztán csak tett egy pecsétet a másikra is, mert azok meg annyira kérték, de a harmadik sem maradhatott ki, hiszen az meg a szomszédék pártja, azt sem szabad megharagítani. Aztán, mint aki jól végezte dolgát, megelégedve jött ki a fülkéből. 
Persze, most is elégedett volt. Előbb gondolta, örömében több pecsétet is tesz erre az egyre, lássák, megbecsüli őket meg az összefogást (jusson minden összefogott félnek), de aztán elállt ettől. Nem kell túlzásba esni. 

Akkor most mit is tudunk?

Ha van is olyan televíziós vetélkedő, amit mondjuk megnéznék, mert a fellépők valóban ügyesek, tehetségesek, akkor attól a zsűri rettent el. A zsűri, melynek tagjai egymást túllicitálva dicsérik a versenyzőt, ami önmagában még nem baj, hiszen lehet valóban ügyes, szép, tehetséges. De mindegyik?! Érezhetően nem találják a szavakat már a tömjénezéshez. Aztán meg minek kell úgymond 1-től 10-ig pontozni, ha úgysem adnak csak 9-est és 10-est? Ha "becsúszik" egy 8-as, már valóságos lincshangulat alakul ki a (nyilvánvalóan irányított) nézőtéren is.
Nemrégiben zajlott a kilencedszer megtartott Bihar megyei Ki mit tud?-vetélkedő. Tapasztalatból tudom, hogy nem volt kiírás, melynek legalábbis a végén ne lett volna vita, sértődés, haragszomrád. Ez már csak velejárója az ilyen versenyeknek - aki beállt a sorba, viselje el. Idén aztán elvágták a gordiuszi csomót, olvasom: "a helyezést illetően kár volt aggódni, mindenki kapott valamilyen elismerést - ha mást nem, legalább részvételi díjat - annak jegyében, hogy fellépők nem egymás ellenében szerepeltek, küzdöttek, hanem egymásért."

Na, haggyá' mán'.

Olyan mint az óvodások farsangi bemutatóján, ahol Tercsi, Fercsi, Kata, Klára s valahány név a naptárba', mindenki egyformán ügyes és megkapja a maga csokiját.

Nem voltam ott a minapi eredményhirdetésen, de szavahihető szemtanútól tudom: az izguló gyerekek és fiatalok nem is értették, hogy akkor most mi is van? Miért is versenyeztek, készültek hetekig? (Arra most nem is térek ki, miért lehetett továbbjutni úgy, hogy valaki reklamált, aztán "na, jó, akkor te is" - alapon már döntős is volt.)

A gyerekek lehet nem értették, de azért a felnőttekben - mint hallom - felsejlett a megoldás: kinek hiányzik kevéssel a választások előtt haragosokat gyűjteni, sértődött választópolgárokat szélnek ereszteni?! Legyen inkább mindenki "győztes" (bár voltak azért egy kicsit "győztesebbek), aztán menjen mindenki Isten hírével, hiszen szívünknek mindenki kedves.

Ha ilyen "sportszerű" lenne a szavazó is, akkor a fülke magányában lehet, minden jelöltre tenne egy pecsétet, nehogy valaki megsértődjön. 
Aztán utána meg lehetne nézni, hogy ki mit tud.   

Szavazat az esélyre

Államelnök-választás, második forduló, vasárnap este. Gyűjtöm az adatokat. Mennek a magyarok szavazni. Többen mennek, mint két hete, amikor még két magyar jelölt is volt a szavazólapon, ráadásul az egyik szerint ő volt a jó választás. Most formailag a magyarokra volt bízva nagyjából, hogy menjenek-e vagy sem, és ha igen, kire pecsételjenek. Most nem voltak csak nekik szóló gyűlések, avatószalag-átvágások, nemzetféltő ellenfél-pocskondiázások. És mégis mentek. Mert választani akartak. Valahogy jobban sikerült ez a "semleges" mozgósítás, mint a csinnadrattás. Többen mentek, mert érezték, hogy valami mást akarnak. Az első fordulóban voltak kötelességek, beidegződések. Teljesíteni kellett. Most itt volt a felszabadult késztetés: elég volt. Más kell. Elég volt már ebből. Pont úgy érzeték ők is, mint az ország nagyobbik része, az ország, mely a '90-es évek óta nem mozdult meg ilyen arányban. Akkor is, ha a "másik" nem ígért, nem tárgyalt, sőt, néha kifejezetten rémisztően nyilatkozott a nemzetállamiságról, kisebbségről. Ha nem is lesz jobb, de lehet más. MÁS. Mert EBBŐL elég volt. Megszavazták az esélyt, ők is. Hogy újra lehessen reménykedni.

A külföldön élő román állampolgárok is megmozdultak - a fotón a párizsi román nagykövetség előtt
                                                   (fotó: portfolio.hu)