Kossuthkifli - Ahogy én szeretem

Szégyen, nem szégyen, én pár héttel ezelőttig nem tudtam, hogy létezik a Kossuthkifli című regény. Akkor kezdtem utánanézni, amikor a tévé vetíteni kezdte (mikor máskor, március 15-én) a regényből készült filmsorozatot.
A meghatározás, miszerint magyar történelmi kalandfilm és vígjáték is egyben, illetve hogy némi kossuthkifli szállítása ürügyén 1848-1849-es "kémügy" tárul elénk, továbbá, hogy a rendező az "üvegtigrises" Rudolf Péter, elég volt ahhoz, hogy várjam az első részt. Az most mellékes, hogy éppen a nemzeti ünnepen debütált a nemzeti hírcsatorna, mely aznapra már szolgált éppen elég vígjátékkal...

Szóval, az első rész után nem is értettem pontosan, hogy mit láttam. Ám rövidesen kezembe került a regény, melyet azonmód olvasni kezdtem, így a történetben előrébb kerültem, mint a filmes sztori pergése. Be kell valljam, az olvasottak nagyban hozzájárultak annak megértéséhez, mi miért történik a filmben, sőt, a többedik részt valójában már csak azért néztem, hogy lássam, mi maradt meg benne a könyvből.
Úgy jártam, mint hasonló könyv-film esetekben már nem egyszer: ha nem olvastam volna a könyvet, nem biztos, hogy értettem volna a filmet - persze lehet mindez az én "micimackóságom".
Szinte divattá lett a filmsorozatot már vetítése idején ócsárolni. Én nem akarom sem védeni - nem is igen van szüksége az én védelmemre, sem dicsérni.
Inkább beszéljünk a könyvről.
Zseniális. Ha egy szót akarok mondani róla. Mondom ezt annak tudatában, hogy van olyan ismerősöm, aki néhány fejezet után letette, mondván, hogy olvashatatlan. Nekem nem az volt, sőt. Rendkívül jól szórakoztam.
Minden elismerést megérdemel a szerző Fehér Béla, aki szerintem kolosszális munkát végzett. Egyrészt nem lehetett kis dolog felkutatni azokat a korabeli helyszíneket, ahol a szereplők végig

utaznak Pozsonytól Debrecenig, hiszen hol vannak ma már azok az utak, fogadók, sőt, akár falvak is, másrészt - és ez a legnagyobb érdeme a kötetnek - korabeli nyelvezetet használ, tehát a kifejezéseket is meg kellett találni azokhoz a párbeszédekhez, melyek sokszor éppen ettől- és

magától a stílustól -  lesznek mulatságosak. Nemegyszer hangosan nevettem olvasás közben, aminél nagyobb olvasói elismerés azt hiszem nem is kell. Az olvasás élményéhez ugyanakkor hozzájárult az is, hogy közben a filmbeli színészek hangján hallottam a fejemben a mondatokat, márpedig Haumann Péter, Reviczky Gábor, Nagy-Kálózy Eszter, Trokán Nóra, Kálloy-Molnár Péter és a többiek jó választásnak bizonyultak - tehát, ha a filmnek vannak gyengéi, az nem miattuk van.
Mindezek mellett az sem elhanyagolható, hogy a korabeli viszonyokból is ízelítőt kapunk, például, hogy az emberi gyengeségek akkor is pont úgy mozdították a világot előre vagy hátra, hogy a titkosszolgálat akkor is éppen úgy "befigyelt" az életünkbe a saját módszereivel és a történelmi személyiségek megítélése kortársaik által korántsem volt olyan egyértelmű (és lelkesen hazafias), mint ahogyan azt az utókor láttatni szereti, persze saját politikai érdekeinek megfelelően.
Hogy olyat is mondjak, ami nem teljesen tetszett, az a "népmesei elemek" beemelése a történetbe, de ezzel együtt lesz teljes a történet, és így tesz eleget annak a meghatározásnak is, miszerint ez egy Jókai-paródia is egyben (erre én magamtól nem jöttem volna rá).
Szóval, aki egy-két fejezet után nem teszi le a könyvet, annak biztosan bejön annak stílusa, akkor pedig biztosra vehető, hogy jól fog szórakozni. 
A magam részéről csak ajánlani tudom. 

                           Jelenet a filmből: gyászkocsi és huszárok (fotó: mediaklikk.hu)
 

Óvatos falatozó

Lanyhulóban volt a vásárlói roham, az eladók kicsit szusszantak, volt idejük pár szót is váltani egymással. A legkevésbé figyeltek a talán 8-10 éves legényre, aki már hosszabb idő óta szemezett a pultra kirakott, ínycsiklandóan mutató, ízlésesen elrendezett "katonákkal". Valami húsipari cég reklámozta egyik új felvágottját, a fogpiszkálókra a kis húsfalatkák alá-fölé sajtdarabkákat is tűztek. A cekkerekkel vonuló háziasszonyok nem sok ügyet vetettek a nasira, a nyomukban caplató férfiak egyike-másika azért elvett egyet-egyet. Ha a legényke kopottas ruházatát, maszatos arcát vesszük alapul, akkor igen régen ülhetett terített asztal mellet, most azonban pár jó falatra volt kilátás. Óvatosan megközelítette a pultot és látva, hogy senki sem figyelmez rá, leemelt egy kóstolót. Gyorsan befalta, mintha attól félne, hogy valaki visszakéri, ha nem elég gyors. De nem történt semmi, így hát újabbat, majd újabbat vett el, és már nyugodtan rágcsált. Gyűltek a fogpiszkálók a markában, nem kockáztatta meg, hogy a kukáig menjen velük, mert ki tudja, lehet, egy újabb roham a tálca ellen már feltűnést keltene. Valamit mégiscsak kezdeni kellett a fogpiszkálókkal, s mert csak úgy leszórni nem akarta, hát szépen elkezdte visszaszurkálni őket a meghagyott falatokba, melyek így már sündisznó-szerűen néztek ki. Mint ki jól végezte dolgát, indult kifelé az áruházból. Az ajtó mellett még megállt, kivette a kukából azt a félig telt üdítős palackot, amit már korábban kiszemelt.

                                                     (Illusztráció)

Variációk egy balesetre

Szombatról vasárnapra virradóra történt az a baleset Érmihályfalva és Értarcsa között, amiről a cikkem az erdon.ro - n olvasható.
A szerencsétlenség tragikus, hiszen a gépjármű vezetője a helyszínen életét vesztette, ellenben azt kell mondanom, hogy eddig még nem kirívó, hiszen csak Bihar megyében is volt ezen a hét végén több, halálos áldozatot követelő baleset. Ellenben a tragédia olyan látványt is produkált - már elnézést a kifejezésért -, hogy emiatt felkeltette a média érdeklődését. Azt hiszem nem lőttem túl a célon, mikor úgy fogalmaztam, hogy akciófilmekben sem látni olyat, hogy a roncs így fennakadjon a fán. Távol álljon tőlem a kegyeletsértés, de amikor vasárnap reggel megláttam távolról a helyszínt, az volt az első gondolatom, hogy ez vagy valami morbid vicc és egyéni humorral megáldott fickók így üzennek valakinek, vagy egy sajátos installáció.
A "látvány" tehát felkeltette a média érdeklődését a határ mindkét oldalán. Néhány hírportálra én is rákattintottam kíváncsiságomban, lássuk, mit írnak. Hát nagyjából mind az én mondataimat variálja a fotóimmal körítve, azonban érdekes megfigyelni, hogy milyen módon és már a címekből is kiderül: melyik bulvárosabb, melyik komolyabb portál. Ínyencség, hogy például a maszol.ro a nyíregyházi szon.hu - ra hivatkozva vette át a hírt, ami így oda-vissza cikázott egyet a határon.
Cikkemben így fogalmaztam: "A balesetet követő napon Érmihályfalván városszerte téma volt a tragédia. Az utcai hírmondó szerint...." - és ezzel arra utaltam (szerintem egyértelműen), hogy mit beszélnek az emberek. Ezt a vezess.hu úgy értelmezte, hogy a városban létezik egy Utcai hírmondó című újság :)
A fentiek mellett még pár variáció, közel sem a teljesség igényével:
Blikk     HVG      LAJK      VS.HU    hirek24.hu   origo.hu
Hát ilyesmi kell manapság, hogy tuti felfigyeljenek ránk...

                         Néhány on-line cikk kinyomtatva

Adjátok vissza a hitemet

Urak, akik az ország dolgait igazítjátok: adjátok vissza a hitemet! 
Sajnos nem tehetem, hogy ne érdekeljenek világnézeti kérdéseitek, politikátok, hiszen életemről, gyerekeim életéről van szó. Belerángattatok ebbe a játékba, melyben játszani kell sorsot, kisebbségit. Melyben tudni, hogy visszhangzik a telefon, hogy a személyi szám bárki prédája, az elektronikus jelszó gond nélkül lenyúlható. 
Ne mondjátok, hogy van, aki többet vesztett, mert senki nem vesztett annyit mint én. Csak az, aki ugyanazt vesztette. Ennek a szerepnek a megírásában együtt vagytok felelősek, kik az ország dolgait intézitek. Hinni szeretném, hogy tisztelitek az igazságot és a törvényt, amit Isten a világnak adott. 
Adjátok vissza a hitemet. 
Abban, hogy nem kell félni leskelődő szemektől, hallgatózó fülektől, ha valahol énekelnek, koszorúznak, összegyűlnek vagy elválnak. Vagy éppen felolvasnak, ráadásul bárki számára elérhető könyvekből. Még akkor sem, ha valakik ezekből a könyvekből máglyát raknának. 
Adjátok vissza a hitemet abban, hogy hamarabb visszakaphatom azt, mint az író a hegyeit. 

                                                                                                  (Illusztráció: moly.hu)

Való(s) világ

Állítólag demokráciában élünk. Szabadon élünk. 
Szabadon megválaszthatjuk, hogyan.
Vannak, akik úgy döntöttek, a korszerű virtuális világot választják létük fő terének. Azt a világot, ahol igyekszenek mindig az általuk jobbnak vélt, mosolygós, sikeres énjüket mutatni másoknak, ahol mindig a szeretet és az igazság oldalán állnak, bátran "beszólnak", ha valami nem tetszik nekik, osztják a tanácsokat. Nem mellékesen rengeteg ismerősük van a közösséginek nevezett oldalon - ugyanakkor ezek nagy részének az utcán nem is köszönnek... 
Vannak, akik nem a virtuális térben élnek ugyan, de olyan módon, mintha mégis. Nem látják, rosszabb esetben nem akarják látni, és azt sem szeretnék, ha mások látnák a valóságot. Úgy beszélnek, úgy cselekszenek, mintha a dolgok összefüggések nélkül, csak úgy megtörténnének, mintha az elfecsérelt energiák nem számítanának, hiszen csak nyomunk egy "enter"-t, és kapunk egy új életet, mint egy számítógépes világban. Jellemzően az ilyen emberek sem vállalnak, vagy ha mégis vállalnak, akkor nem viselnek felelősséget közösségükért, esetleg a partvonal mellől bekiabálnak, önnön fontosságukat mímelve. 
Állítólag demokráciában élünk. 
Ennek egyik ismérve, hogy időről időre lehetőség nyílik azoknak, akik valóban akarnak tenni valamit közösségükért, hogy ezt megtegyék: vállaljanak valós szerepet. Kisebbet, nagyobbat, tehetség és elszántság szerint. 
Vállalva az áldozatot. 
Azokért is, akik a virtuális világból kiabálnak be.

Harminchét másodperc

Állunk a pirosnál, a villanyrendőr visszaszámol. 
Még harminchét másodperc a zöldig. Mögöttünk tanknyi terepjáró. A sofőr telefonál, a mellette ülő nő a napellenző tükrében sminkel. A járdán feltűnik egy hajléktalan. Lassan baktat, csónaknyi kitaposott sportcipője liftezik a bokájánál. Három koszos reklámszatyrot is lobogtat kezében a szél. 
Még harminc másodperc. Ahogy egykedvűen elhalad a visszapillantó mellett, látszik, hogy a hideg szél bőven válogathat: rossz cipzárú, meghatározhatatlan színű dzsekijének melyik szakadásán férkőzzön a rosszul gombolt ing irányába. 
Még huszonöt másodperc. Úgy 55-60 évet takarhat a borosta, a kiszolgált katonai kucsma. Vagy ki tudja... Vajon hol teltek gyerekévei? 
Még húsz másodperc. Vajon mire szánták szülei? Milyen iskolába járt? Az ilyen hideg időben utána szólt-e anyja: sál, sapka! 
Még tizenöt másodperc. Volt-e, van-e családja? Tudják hol van, mit csinál, hogyan él? Érdekel-e valakit?
Még tíz másodperc. Mi volt tegnap ezekben a szatyrokban? Mi kerül bele ma? Érdemel-e bárki is ilyen sorsot? 
Még öt másodperc, de a terepjáró már megmozdul. 
Már dudál is. 
Hallja a lámpa is, zöldre vált. 
Menni kell tovább.

                                                                              (Illusztráció: nagybetu.blog.hu)

Próbára teszi, akit szeret

Miközben a magyarkéci református parókián a napokban pusztított tűzvész kapcsán írtam a tudósítást, próbáltam, ahogyan illik és kell, tárgyilagos maradni. Azonban ezen a helyen már lehetek szubjektív. Valahányszor Mike Pál tiszteletessel beszélgettem már korábban is, az mindig élményszámba ment - és most sem csalódtam. Első gondolatom, ismerve a tiszteletest, az volt - bár nem vagyok mindenre csípőből, pláne nem szó szerinti bibliai idézetet vágó alkat -, hogy Isten próbára teszi azt, akit szeret. Mikor ezt kimondtam, a lelkész helyeselt: elsősorban azokat sajnálta, kiknek munkája elemésztődött, majd hozzátette, a gyülekezet, a barátok azonnal megmozdultak, az igét gyakorlattá téve: "Egymás terhét hordozzátok". Felfogásában ennek az esetnek is jó oka van, erős hittel úgy gondolja, hogy a Teremtőnek olyan nagy tervei vannak, melyeknek ez az eset egy kis része, és ahogyan már korábban is tapasztalta, egy idő után beigazolódik mindez. Pillanatnyilag lehet, úgy érezzük, hogy egy nagy ködben botorkálunk, az is meglehet, hogy a terv nem is földi életünkben teljesedik ki, de ki fog, abban biztosak lehetünk, mondta a lelkész, aki - hangsúlyozom - nem prédikált, barátian beszélgettünk. 
Ha eddig esetleg lettek volna, ezután már biztosan nem voltak kétségeim: nem az a kérdés, sikerül-e újjáépíteni a leégett tetőt, hanem hogy vajon mi annak a bizonyos nagy tervnek az újabb lépése. 
Mert akit próbára tesz, azt szereti.

                             A tető nélkül álló parókia épülete, illetve a kormos tetőtérből meredező kémények, háttérben a templom                                 (fotó: erdon.ro)