Homály

Jó pár évvel ezelőtt Frei Tamás sztár-riporternek volt a Frei Dosszié című műsora. Tulajdonképpen szerettem a műsort, bár tudtam, hogy van benne jó adag manipuláció. Szerettem, mondom, egészen addig, míg a "saját bőrünkön" be nem bizonyosodott, milyen fogásokkal élnek. (Nem mintha akkor hallottam volna róla először...) Szóval az egyik műsora arról szólt, hogy van az USA-ban egy vállalkozás, mely abból él - nem is rosszul - hogy közeli hozzátartozó nélkül elhunyt gazdag emberek rokonait kutatja fel a világ bármely pontján, és részesedést kap az örökségből. Egy ilyen szál éppen Érmihályfalvára vezetett, tehát a stáb sok más helyszín mellett, itt is forgatott. Én arról írtam akkor riportot az illető - és ismerős - családdal, miként zajlott a forgatás, miként találtak rájuk egyrészt az amerikaiak, másrészt Freiék. Természetesen én is várakozással készültem a tévéműsorra. A sztorit még csak-csak előadták valósághűen, amennyire a bulvár szenzációhajhászás még megengedte, ám ehhez azt is tálalni kellett, hogy a "nagy pénz" milyen "csóró" helyre került. Utóbbi egyszerűen nem volt igaz. Főleg nem a családot tekintve, de általában a várost sem, mert bár elég szemetes, meg poros, meg sok egyéb baja van, de a tévésések szemmel láthatóan arra a 15-20 másodpercre, amit a városra szántak, egy lepusztult utcarészletet kerestek, mely sem az érintettek házának közelében nem volt, és nem is jellemző. Nem érdekelte őket, csak a nagy durranás. Ez azért jutott most eszembe, mert a minap az egyik budapesti kereskedelmi rádió híradásából tudtam meg, hogy különleges leletre bukkantak a tasnádi református templomban.

                                                                                    (fotó: kronika.ro)

Már az sem semmi, hogy egy ilyen rádióadó "határon túli" hírt válogat be magának. Kell hozzá egy kis szenzáció-gyanús, meg egy kicsit nemzeti, ugyanakkor bulváros hír, amit jól lehet tálalni. De még milyen briliánsan! Úgy szólt ugyanis, hogy: különleges leletre bukkantak Székelyföldön, a Szatmár megyei Tasnádon.
Yessssssssz! - hogy stílszerű legyek.
Ami a határon túl van = Erdély = Székelyföld.
És még egy idevágó szösszenet.
Pár hete Érmihályfalván is megállt a Kárpátalja Expressz.

Már tavaly is, akkor az én kezdeményezésemre tették be a menetrendbe ezt az eredetileg nem tervezett megállót a szervezők, akikkel felvettem a kapcsolatot.
Mikor írtam a beharangozót, hogy jön, újfent felhívtam a budapesti szervezőket, mondják már meg, pontosan mikor ér Érmihályfalvára, illetve Szatmárra, meg Nagykárolyba a  Kárpátalja felől érkező vonat- mert ugye csak jó, ha a nép tudja, mikor lengesse a zászlót az állomásokon.

A telefont felvevő - gondolom - titkárnővel először is azt kellett tisztázni, hogy a "magyar idő" az nem "romániai idő". Rátértünk a megállókra. (Már nem emlékszem pontosan, ezért csak jelzés szintjén írom az időpontokat.)
Kérdésemre sorolta, hogy az Érmihályfalvára érkezés ideje (mondjuk) 18 óra.
Ok.
Szatmáron lesz 17.30-kor.
Ez nem lehet, vetettem közbe, mert a távot lehetetlen megtegye fél óra alatt.
Ő nem tudja, neki ezt írták fel - válaszolta.
Ok.
Nagykárolyban lesznek 17.10-kor.
Ez nem lehet, vetettem közbe, mert nem lehetnek hamarabb a délebre lévő Nagykárolyban, mint a "fölötte" lévő Szatmáron.
A(z egyébként nagyon kedves) hölgy ismét azzal mentegetőzött, hogy neki ez van felírva, és ő nem tudja.
Hát éppen ez a baj, hogy nem tudja. Neki egy nagy homály volt, hogy mi az és hol van olyan, hogy Szatmár, meg Nagykároly. Meg gondolom a többi is, bárhol is volt a megálló, a Felvidéken, Kárpátalján vagy a Partiumban. Már, ha ezeket a szavakat is ismerte.
Határon túli homály.
Határon belüli sötétség.