Mézes(madzag)kalács - politika

"A politikai bölcsesség megköveteli az igazság bizonyos fokú módosítását, tetszetős tálalását, vagyis céljaink ügyes leplezését." Az idézet Révay József írótól származik (nem tévesztendő össze a Rákosi-korszak Révai nevű ideológusával), és ugyancsak ő mondta, hogy "Előbb-utóbb minden szerelem elsüllyed a feledés vizében, s előbb-utóbb minden gyümölcs megérik. És akkor leszakítják."
A tetszetős tálalásban elővezetett várható "szerelem" először akkor kapott gyanú-gyökeret, amikor napvilágot látott a hír: büntető feljelentést tett az Erdélyi Magyar Néppárt Alexandru Cumpănaşu, a Románia Korszerűsítéséért Országos Koalíció elnöke ellen gyűlöletbeszéd megfogalmazása és uszítás miatt. Az ok: nevezett román politikus Kelemen Hunor román állampolgárságának megvonását szorgalmazza, mert az RMDSZ elnöke szerint "az erdélyi magyarság nem tudja és nem is akarja megünnepelni 1918. december 1-e száz éves évfordulóját". Érted: az EMNP kel az RMDSZ elnökének védelmére!
Aztán mit látunk a minap? Azok után, hogy Váradon mindkét szervezet elővezette a saját augusztus 20-i ünnepségét (ITT és ITT), kellően felhergelve a híveket, a vezetők egyszer csak "megajándékozzák" egymást! Te, de most komolyan... Szinte látom, államalapító Szent István szelleme ott lebegett a Rhédey-kert fái felett és elégedetten bólogatott. Bár lehet, nem is az övé volt, hanem a nemzet miniszterelnökéé, aki azt is nyugtázhatta, hogy immár köztéri plakátokon is arra kérik a romániai magyar állampolgárokat (szándékosan nem romániai magyarokat írtam), hogy vegyenek részt a jövőre esedékes magyar választásokon és szavazzanak a ... Ja, nem, csak annyi, hogy szavazzanak.
Visszatérve a minapi, nemzeti szalaggal átkötött kenyér kontra Bihar és Hajdú Bihar mézeskalács címere ajándékváltásra, azért egyik fél sem bízta a véletlenre (mondhatnám úgy is, a szárba-szökkenés előtt álló "szerelem" azért még nem áll a teljes bizalom talaján), így mindketten kiadták saját sajtóközleményeiket a nagy eseményről. Pár napja írtam, a külön ünneplés szervezése okán, hogy a nép meg csak nézhet ki a fejéből. A helyzet nem változott, továbbra is csak nézünk "az igazság bizonyos fokú módosítása és tetszetős tálalása" láttán. Még alig 10 napja csattant el az a bizonyos pofon Asszonyvásárán (részletek itt), ami politikai nyilatkozatokat is kiváltott, ám most már szinte azt is elképzelhetőnek tartom, hogy az akkori pofozót "megkérik": ugyan menjen már és kérje vissza a macsalit, majd békés hátveregetések közepette adjanak egymásnak egy-egy tükrös mézeskalácsszívet is.
A dolog akkor vehet majd még érdekesebb fordulatokat (persze addig is, de akkor mindenképp), amikor jövőre eljön a magyarországi választási kampány dandárja, illetve az 1918-as nagy egyesülés 100. évfordulójának megünneplése. Ki hogyan viszonyul majd azokhoz? Például azoknak, akik most példásan együttműködnek a váradi városvezetőkkel a magyar nemzeti ünnep méltó megünneplésében, oda kell-e állni viszonzásul partnerük mellé a románok ünnepén? És vajon miként fog állni "a szerelem" a süllyedés vizén?
Addig is őrizzük meg az alábbi fotókat (nagyításért katt a képre), melyeket a két párt adott ki a fentebb említett sajtóközleményük csatolmányaként, mert lehet, történelmi időket élünk: 

Pofozzuk magunkat

Azzal kezdtem az ITT megjelent cikkemet, hogy "A falunapok, fesztiválok szervezői mindig úgy alakítják a programokat, hogy az lehetőleg csattanós véget érjen. Ez túl jól sikerült az I. Forum Reginae Fesztiválon, ám távol álljon tőlünk, hogy elbagatellizáljuk vagy elvicceljük az asszonyvásári esetet, hiszen a rendezvény nem erről a sajnálatos incidensről kellett volna emlékezetes maradjon: Szabó Zoltán, Kiskereki alpolgármestere (RMDSZ, érkeserűi lakos) vasárnap este megütötte Barta Béla képviselő-testületi tagot (EMNP, asszonyvásári lakos)."
Aki a részletekre kíváncsi, a fenti elérhetőségen megtudhatja (úgy értem, a felek nem meglepő módon eltérő szempontjaiból), ám én itt és most elvonatkoztatnék a személyektől, csak magára a "csattanóra" figyelve.
Elcsattant tehát egy pofon két választott tisztségviselő között, akik két romániai magyar párt tagjai. Igaz, hogy az egyik ütött, a másik kapott, de ahogyan például a balesetek nagyrészénél is van, mindkét fél szenvedő alanynak tekinthető. Még akkor is, ha nem úgy tűnik. Sőt, ez az eset csak lecsapódása annak a helyzetnek, melynek végső soron mindannyian szenvedő alanyai vagyunk. Évek, évtizedek óta kúszik be közénk az a politikai gyakorlat, mely a '90-es évek legelejének összetartozás-érzését megbontva a megosztásra, a gyűlöletre alapoz. Bár egy darabig még ellenálltunk, a két oldalról (a határ túlsó oldaláról, illetve az erre rásegítő többségi nemzet részéről) érkező nyomás hatására megroppanni látszunk. Pártokra, oldalakra osztottak bennünket.
Nemzetvédőkre és nemzetárulókra, igaz magyarokra és az ellenség bérenceire.
A manipulációhoz nem csak táptalaj kell, hanem "az ügy" iránt elkötelezett had is. Előbbi és utóbbi is mindig akad, vagy "szent együgyűségből" vagy számító fondorlatból.  És persze kellenek a harchoz katonák is, akik a legalsó szinten, a harctéren, szemtől szembe megvívják a csatát. Ezt a harcteret nevezhetjük tüntetésnek, tiltakozó felvonulásnak, választási kampánynak, aláírásgyűjtési akciónak. De akár falunapnak is. Mert a harcot (a gyűlöletet, a bizalmatlanságot, a kételkedést, az ellenszenvet) becsempészték mindennapjainkba azok, akiknek valójában mindegy, hogy az alszegi Nagy jóban van-e a felszegi Kissel. Nem is ismerik, nem is akarják ismerni őket. A lényeg, hogy Nagy és Kis, amikor itt az idő, tudja mit kell tennie.
Ha kell, szeresse egymást, mert mégiscsak egy nemzet vagyunk, a határok felett egyesülve, listánk az összefogás listája.
Ha kell, egymást megelőzve gyűjtse az aláírásokat, mert a másik hazudik, lop, csal és a nemzet sírásója. 
Nagy és Kis pedig egy darabig szalad, aztán elgondolkodik: akkor miért is?! Hogy is van ez? Az évek alatt felgyülemlő feszültség pedig egyszer csak túlcsordul, egy kevésbé kontrollált pillanatban pedig ... elcsattan a pofon. Kis üti meg Nagyot, vagy Nagy üti meg Kist. Majdnem mindegy. Látleletet pedig nem a sérülésről kellene venni, hanem a helyzetről, amibe belesodornak bennünket. Erről a beteg helyzetről, ami nem gyógyul nyolc napon belül.

                                                         (Illusztráció: bien.hu)

Mikor mérlegre állunk

Miközben a média ontja ránk az ilyen-olyan bűnesetek taglalását, a filmeket nézve pedig már egyenesen bűnügyi helyszínelőknek érezzük magunkat, elhisszük, hogy velünk, szeretteinkkel, ismerőseinkkel a képernyőn látottak nem történhetnek meg: emberrablás, drogterjesztés, zsarolás, betörés, erőszak csak messze tőlünk, valami gyakorlatilag megfoghatatlan térben létezik. Aztán, amikor jön a kijózanító pofon, csak kapkodjuk a fejünket: betörtek a szomszédba, egy közismert személyt meggyilkoltak, egy ismerős fiatalról kiderül, hogy drogos. Szinte nincs olyan nap, hogy ne érkezzen rendőrségi közlemény: eltűnt személyt keresnek. Közhely azt mondani, hogy a modern kor kiölte az emberekből az együttérzést, holott ez a kor saját vívmányaival lehetőségeket is teremt a jószándék mellé, például a világhálós közösségi oldalakon pillanatok alatt szerveződnek önkéntes kereső/figyelő csapatok, terjed az információ. A legjobb védekezés persze mindig a megelőzés, ám legyen szó előrelátásról, vagy segítségnyújtásról, mindenképpen a törődés a kulcsszó, az egymásra figyelés, mikor mérlegre kerül ki a barát, a segítőkész ismerős. Az a bizonyos út - lélektől lélekig.

Rendhagyó székfoglaló

Egy rövid időutazással szálljon velem vissza az olvasó 2009. novemberébe, amikor az államelnök választás első fordulójában egy füst alatt arról is kikérték a szavazók véleményét, hogy mit szólnának az addig kétkamarás törvényhozás egykamarássá alakításához, és a képviselők számának jóval négyszázon felüliből 300 alattivá apasztásához. A voksolók 80%-a bólogatott az indokolt takarékoskodási ötlethez, és az újraválasztott Traian Băsescu meg is veregette ezért a köz vállát... aztán maradt minden a régiben. Egészen a minapi parlamenti választásokig, és ezzel vissza is tértünk a mába. Hogy az időutazás okozta kábulatból magunkhoz térjünk, íme egy kijózanító pofon a népakarat arcára: a rettentő demokratikus romániai választási törvénynek hála a 452 választói kerületből nem ugyanannyi, de 588 jelölt szerzett mandátumot, ami összességében mintegy 120-szal tovább duzzasztja az eddigi létszámot! Nesze neked, csökkentés! Ha nem veszik rossz néven, nekem lenne egy áthidaló javaslatom, amolyan „hozott is, meg nem is”–módra. Tetszenek ismerni a székfoglaló nevű gyerekjátékot? A benne résztvevők számánál eggyel kevesebb szék van a körben, adott jelre le kell ülni. Akinek nem jut szék, kiesett. Namármost, a képviselők bemennek hétfőn reggel a parlamentbe, a házelnök kalapácsütéssel megadja a jelet, és kezdődik a székfoglaló a 300 ülőhelyért. Akik állva maradnak, arra a hétre mehetnek haza, vissza becsületes (?) foglalkozásukhoz, és természetesen képviselői fizetés sem jár nekik azokra a napokra. Hogy ez gyermeteg ötlet? De hiszen nem éppen ilyen gyermeknek néznek bennünket a sok ígérgetéssel?

Pofon után

Ha jól emlékszem - márpedig jól - a legutóbbi, 2008-as parlamenti választásokat megelőzően voltak olyan hangok, hogy talán nem is lenne olyan rossz nekünk, ha a romániai magyarság képviselői nem jutnának be a bukaresti törvényhozásba. A vélemény az ugyancsak négy évvel ezelőtti helyhatósági választások előtt nem sokkal bejegyzett, és saját megfogalmazásában a szavazás mellé a választás lehetőségét is felkínáló új magyar párt bizonyos politikusai részéről hangzott el, az önkormányzati választás számukra nem túl sikeres eredményei láttán, minek utána a parlamenti választáson már részt sem vettek. Azzal indokoltak, hogy az a "pofon" újra egy táborba sűrítené, egyúttal megerősítené a romániai magyarságot, mely 4 év múlva - azaz most - újult erővel állhatna a választások elé. Szerencsére a szavazók józanabban voltak ezeknél a politikusoknál, és valóban választottak, így nem maradtunk bukaresti képviselet nélkül.

                                                                                                                            (Illusztráció: szvmszk.hu)
Azon persze lehet vitatkozni, hogy a honatyák mit és mennyit értek el a kitűzött célok, illetve - és ez is legalább olyan fontos - mit sikerült megakadályozni az ellenünk forralt csapások közül, de a képviseslet fontosságát botorság lekicsinyleni. Mindezt annak fényében teszem szóvá, hogy a helyzet súlyosbodott, a mostani helyhatósági választások után immár két alternatívaként fellépő magyar pártról mondható el, hogy nem nagyon kellett a választóknak, és az őszi parlamenti választásokra készülve esetleg újra eszébe juthat valakinek az említett "magyarságegyesítő" gondolat. Mielőtt ez bárki által kimondatna, gondolja át: ahol a magyarok nem mutattak elég erőt a helyhatósági választáson, ott simán kimaradtak a vezetéséből. Lásd Szatmár, és - ami számunkra még fájóbb - Nagyvárad. Őszig kiderül helyi szinteken, hogy visszalépést hoz-e a gyengülés, vagy összerántja a magyarokat - nekem van egy tippem. Abban azonban egytérthetünk, hogy ez a mostani "pofon" józanítólag kell hasson, mielőtt ősszel esetleg beleszaladunk egy hosszabb ápolást igénylő gyomorszájasba.

Előrejelzés

Hát eljött: mindjárt vége a kampánynak.
Igaz, reggel 7 óráig még előttünk van egy éjszaka, amikor még lehet ragasztani és tépni - de lassan vége nyilatkozatoknak és válasz-nyilatkozatoknak, nyílt és nyíltabb leveleknek.
Holnap reggeltől kampánycsend - és ugyanakkor indul a kampánycsend megsértési roham: jönnek majd a bejelentések, hogy itt-ott mégis ragasztottak és téptek, itt-ott mégis szórólapoztak, itt-ott mégis "azt" mondták és harsogták.
Aztán eljön majd vasárnap, a szavazás napja. Itt-ott továbbra is ragasztanak és tépnek, sugallnak és befolyásolnak, vádolnak és tagadnak.
Urnazárás.
Hétfő reggel, első eredmények.
Mindenki győztes lesz! Persze csak a körülményekhez képest, hiszen a "másik" megosztást idézett elő, csalt, hazudott, megfélemlített - szóval mindezek ellenére sikerült jó eredményt elérni. Persze, sokkal jobb is lehetett volna, ha - mint említettem - a másik nem a megosztás híve lett volna, nem csalt volna, nem hazudott volna, nem élt volna megfélemlítéssel. Milyen jó lett volna az összefogás, ha a másik nem utasította volna azt el - hisz azzal most történelmi lehetőséget szalasztottunk el.
Jaj, jaj.
A romániai magyarság többet érdemelne. (Na, ez mondjuk igaz, bárki mondja.)
Vonjuk le a következtetéseket, és már most készüljünk az őszi, parlamenti választásokra.
Szerintem a honi politikusok sokkal nagyobb hangsúlyt kellene fektessenek majd a szavazók szórakoztatására. Példának vehető a görög eset, tegnap tettlegességig fajult politikai kerekasztal zajlott élő tévés adásban: egy neonáci párt képviselője vízzel szembelocsolt egy radikális baloldalit, erre egy másik baloldali egy újsággal meglegyintette a neonácit, amire utóbbi egy darab ökölcsapással fűszerezett két pofonnal válaszolt.

                                                      Csattt...                              (fotó: hetivalasz.hu)
Az egész "műsort" 12 másodperc alatt bumlizták le, az itt olvasható cikk melleti videón az 1.12 és 1.24 közti időben.
(Megjegyzendő, hogy a bunyó előtt legalább hárman folyamatosan egyszerre beszéltek, mit beszéltek, hadartak levegővétel nélkül, felismerve, hogy így sokkal több hülyeséget lehet közzétenni ugyanannyi idő alatt, mintha sorra várnák egymást, míg egyenként befejezik.)
Azt hiszem, a hasonló show-hoz nálunk is meglesz minden kellék.