A riasztó szórakoztatás

Sok falunapon voltam már (meg feltehetően még leszek is), láttam már sok mindent, de amit az elmúlt héten Hegyközpályiban, olyat csak ritkán. Hiszen szinte mindenütt van olyan, hogy a nagyérdemű egy-egy programra, előadóra nem kíváncsi, oda sem megy a színpadhoz, nem megy el a kultúrházba - de hogy a már ott lévő közönség mintegy vezényszóra "elmeneküljön", na, ilyen azért ritkaság. 
Történt, hogy délután az óvodások, kisiskolások léptek fel (ahogy máshol is lenni szokott - valamiért mindenütt a legkisebbeket büntetik azzal, hogy a legnagyobb hőségben kell szerepeljenek), utánuk tánccsoportok következtek, és mindezek természetesen vonzzák a szülőket, nagyszülőket, tehát valamennyi közönség biztosan van a színpad előtt. Akik még vannak, azok a sörsátrak biztonságából és hűvöséből figyelik az eseményeket, már, ha figyelik, és nem inkább esznek, isznak, beszélgetnek és várják már az esti koncertet. Nos, vége volt a gyerekek műsorainak, és a bemondó konferálta, hogy egy váradi fiatalember következik, aki már eleve zenész családból származik, maga is kiválósága a román szórakoztatózenei műfajnak. Megjegyzem, már az előző órákban magam is felfigyeltem egy fickóra, aki zselézett hajjal, divatos (?) szűk nadrágban és zokni nélkül (vagy legalábbis nem látszott) viselt jó másfél araszos lakkcipőben jött-ment a focipálya füvében. Sejtettem, hogy ennek nem lesz jó vége... Szóval ő lépkedett fel a színpadra, még vagy négy társával, akik szintetizátoroztak, hegedültek, doboltak, de volt ott az a jellegzetes tölcséres hegedű is. Még alig visított az első hang a levegőbe, a közönségnek mintha kiadták volna a jelszót, úgy eltűntek, mintha vízágyúval végeztek volna tömegoszlatást. Talán ha ketten-hárman maradtak ott, családtagok lehettek. Kínos volt, főleg az előadóknak lehetett az, mert bár bizonyára megkapták a gázsit, de azért egy üres placc előtt nyomatni...
Vajon miért kellett őket eleve elhívni? Mert a magyarként ismert község ma már meglepő módon 60%-ban mégis román? Ezt helyben tudtam meg, magam is nagyot néztem, és az arány azoknak az újonnan épült, városrésznyi sorházaknak köszönhető, melyekbe tömegesen költöznek ki váradiak. Emlékszem, annak idején, amikor ezek épültek, már volt, aki előrevetítette, hogy lám, így változtatunk mi magunk is az etnikai arányokon, az üzlet, a bevételi lehetőség, a piac szabályaival és lehetőségeivel magyaráz(kod)va. Úgy tűnik, a korántsem dodonai jóslat beigazolódott. Bár, ha csak az említett koncertet vesszük alapul, az új lakossági réteg még nem érzi sajátjának új lakhelyét, mondhatnám úgy is, hogy nem érzi otthonának a községet, csak a saját lakását. Persze, az sem biztos, hogy egyébként vevőknek kellett volna lenniük erre a bizonyos műfajra, de abban azért biztosak lehetünk, hogy ha kitartóan lesz kínálat, akkor arra előbb-utóbb lesz kereslet is. És ezt nem feltétlen a tölcséres hegedűszóra értem... 

l

Az előadók tényleg ott vannak a színpadon...

Példázat manipulálásra

Már az elején leszögezem: az alábbiakban nem arról lesz szó, hogy ki miben hisz, miről álmodozik, miben reménykedik, hiszen mindenkinek joga van abban hinni, arról álmodozni, abban reménykedni, amiben akar.
Arról lesz szó, hogyan lehet a jónépet manipulálni, hergelni, hogyan lehet az összeesküvés-elméletekbe vetett hitet felizzítani. Aztán annyiban hagyni. (Bár már tíz napja történt, de eddig nem volt időm írni róla.)
A közszolgálati televízióhoz visszatért Vujity Tvrtko "A könyv titka" című dokumentumfilmjét "természetesen" június 4-re időzítette a Duna TV, hiszen a hetekkel korábban megkezdett felvezetés szerint döbbeneteset fedezett fel a trianoni békeszerződésben: "Rengeteg munka után, egy francia kisvárosban, egy páncélajtó mögött megtaláltam a szörnyű TrianoniBékeszerződés egyetlen eredeti példányát, s benne az elképesztő fejezetet. Döbbenetes lesz, engem rázott a hideg. S még egy dolog: a filmet jövő szombaton láthatjátok, a szombatot követő hétfőn pedig hivatalosan is a Magyar Parlamenthez fordulok beadványommal."
Ennyi természetesen már elég volt ahhoz, hogy felcsigázza az érdeklődést, hogy meginduljon a találgatás: mitől rázta a hideg a sztárriportert? Borítékolható volt, hogy nem késnek a megállapítások: a békeszerződés érvénytelensége fog kiderülni, aztán pedig...
Az adás sugárzásának napján került el szerkesztőségekbe (biztos ami biztos) az a Magyarok Világszövetségéhez címzett elektronikus levél, melynek szerzője a szövetség elnökének figyelmébe ajánlja a tévéműsort és mintegy megelőlegezi annak nagy csattanóját: szerinte (és bizonyos szakértőre is hivatkozik) az fog kiderülni, hogy a békediktátum kevésbé ismert záró kitétele nem teljesült, vagyis a dokumentumot nem ratifikálta minden érintett a kikötött időn belül, így az egész nem érvényes! Mi más miatt akar Tvrtko a Parlamenthez fordulni?! Ha pedig az megtörténik, akkor a magyar kormánynak kötelessége lesz ország-világ elé tárni az ügyet, aztán újabb lépéseket tenni, stb., stb. 
"Amennyiben ez számukra (mármint a kormány számára) nem bír történelmi lépéskényszerrel, abban a percben kijelenthető, hogy nem a magyar nép képviseletét látják el, illegitimek"- állapította meg a levélíró, aki, mint mondtam, nem akarja a véletlenre bízni a történelmi pillanat megismerését, ezért arra kéri a MVSZ-elnököt, hogy sajtószolgálatukon keresztül az érdekelt országok kormányainak és külképviseleteinek (?) figyelmét hívja fel a műsorra. "Amiért a Magyarok Világszövetsége létrejött, és oly sok igaz magyar ember fáradozott, lehetséges volna, hogy megvalósul? Megvalósulhat egy álom, ami gyökeresen visszarajzolja Európa térképére azt az országot", lelkesedett a levél aláírója. 
Aztán a műsorból megtudtuk (aki még nem tudta), hogy a Monarchiának volt egy pár utcás koncessziós területe Kínában, aztán pedig, hogy a magyar-román határon lévő Zajta falu milyen kalandok árán maradt az anyaországban. A parlamenti beadvány pedig arra vonatkozik, hogy ez a Zajta kapja meg a leghűségesebb falu (communitas fidelissima) címet. 
Hát, kb. ennyi.
El lehet képzelni, milyen csalódottan állt fel a tévé elől a fenti levélíró a műsor után. És még ki tudja mennyien. Nem ezt várták és a beharangozó után némi joggal vártak mást. Hiszen hetekig hergelték az arra fogékonyakat - egyébként profi médiamunkával, hiszen valójában mindent ígéretet beváltottak. 
Hogy némelyek mást vártak?
Igen, van ez így. Sokszor. 
Még a Nemzeti Összetartozás Napján is. 

                   A trianoni békeszerződés utolsó oldala az aláírásokkal (fotó: index.hu)

A legklasszabb tutkeráj

Csak úgy, unaloműzésből szól a rádió.
A bemondó szerint az ország (Magyarország) legklasszabb dídzsé műsora szól. Magamtól meg nem mondtam volna.
Szerintem már a zene szó használata is erős túlzás. Monoton csörömpölés. Percekig képesek ugyanazt ismételgetni. Őrjítő.
És ha azt hittem, már nem lehet rosszabb - de lehetett.
Megszólaltak bizonyos sztárdídzsék, akik állítólag az ország legjobbjai, az ő összeállításuktól akartam én - eléggé el nem ítélhető módon, nem kellően értékelve művészetüket - a falra mászni.
Szóval ők a sztárdídzsék, akik az elhangzó "zenéket" keverik.
Már ez is: zenét "kevernek"?!
Mint megtudtam, a korábbi percekben több "szerzeményt" is hallottam - hát valóban botfülű lehetek, de én nem vettem észre a váltást, úgy értem, azt, amikor vége lett az egyik "dalnak", és elkezdődött a másik. Szerintem ugyanúgy dübörgött, kattogott, sípolt, zakatolt, idegesített. De már csak megvártam, mi lesz belőle. Hát az lett ugye, hogy a dídzsék megszólaltak. Ki vagyok én, hogy az ő szakmai hozzáértésüket megkérdőjelezzem? Nem is teszem. De, hogy beszélni nem tudnak, az hót ziher, meg tutkeráj - már csak hogy megmutassam, azért tanultam valamit. Már a monoton kattogás is jobb volt, mint az idétlenkedésük, meg a gondolom jópofaságnak gondolt poénkodásuk.
Jól van kitalálva a rádió is, van rajta piros gomb.
Csend.
Ez hót tutkeráj.

                                                                                                          (Illusztráció: szimplave.hu)

Programajánló

Holnap, pénteken este kezdődik a TV2-n a 6. Megasztár- folyam.

                                                                                                                               (Illusztráció: pestiest.hu)
Ahogyan lenni szokott a hasonló tehetségkutató műsoroknál, az elején összeállítást adnak az előzetes válogatókból. Nagyon szeretem! Hihetetlen, hogy micsoda fazonok jelennek meg, és csinálnak magukból hülyét ország-világ előtt.
Lassan már majdnem két és fél éve az alábbiakat írtam a témában egy Csillag születik előtt:

                          Önjelöltek, előre!

Hát ismét tobzódhatunk a hírességre vágyók tömegében: a magyarországi RTL Klub tévécsatorna ismét elindította Csillag születik című önjelölt–sztár kereső műsorát. Bevallom, eleinte nagyon nem szerettem az ilyen produkciókat, sőt, egyenesen kínosan éreztem magam egy–egy hajmeresztő „előadás” láttán. Később ráéreztem az „ízére”. Például ezért szerettem sokakkal ellentétben az elhíresült Benne leszek a tévében–t is: a térdemet csapdosom a röhögéstől, látva, egyébként talán komoly emberek miként csinálnak hülyét magukból, ha lehetőségük adódik. Pláne, ha egyébként sem komolyak… Éppen ezért az ilyen tehetségkutató műsoroknak az eleje a legjobb ilyen szempontból (a vége pedig a valóban tehetségesek okán, de az már más téma). Már az első adás is bővelkedett kolosszális baromságokban, és idétlenségekben – pazar volt. Talán önvédelmi reflex, de a falunap–dömpingben tudósítóként is egyre inkább szórakozom a hasonló „sztárokon”, mert, hogy nekünk is vannak hasonlóink. Azt viszont halál komolyan mondom, vannak, akik meg vannak győződve saját zsenialitásukról, és minden egyéb véleményt eléjük dobott kesztyűnek tartanak – na, velük nem lehet viccelődni. Szóval, aki tud ilyen műsorokon szórakozni, annak most pár szombatnyi kánaán van.

                        (Bihari Napló, 2009.október 17.)

Tehát, csak ismételni tudom magam: aki tud szórakozni például az ilyen produkciókon, holnap 22 óra.

Kozmetika

Az előző bejegyzésem alá eredetileg oda írtam zárójelbe, hogy: Na, kíváncsi vagyok, ezt hányan lájkoljátok?! Aztán mégis kiradíroztam, gondolva, elég provokatív az írás enélkül is, nem kell feszíteni a húrt. Meglepetésemre az átlagosnál nagyobb volt az "olvasói mozgolódás", nem csak lájkokat kapott, de egyetértő hozzászólásokat is. Ezek szerint mégsem lőttem túl a célon, sőt, másoknak is vannak ilyen "ünneprontó" gondolataik.
(Az lenne a tiszteletteljes kérésem, hogy aki véleményt akar nyílvánítani - amit örömmel veszek - az ne csak a facebook-on tegye meg - persze ott is, de a kedvemért - lécci, lécci, lécci - a blogfelületen is írjon hozzá. Aki nem boldogul elsőre, annak itt egy korábbi bejegyzésem, ahol elmondtam, hogyan kell.)

Más.
De csak részben.
Még mindig az előző bejegyzésemről. Az ünneprontást kénytelen vagyok egy kicsit "kozmetikázni". Belátom, egy induri-pindurit cinikus voltam. Lehet, nem is véletlenül. Ma azonban volt egy olyan pillanat, amikor már azon kezdtem gondolkodni, van-e nálam papírzsebkendő... De tényleg. Két kisiskolás osztály járt az érmihályfalvi Egészségügyi-Szociális Központban, ahol karácsonyi műsort adtak elő az ott élő, többségében idős, beteg, és sok esetben magányos embereknek.

Hát persze, a szokásos: karácsonyi versek, Mennyből az angyal, szép szavak, ajándékok, miegymás. Mégis, amikor kiálltak a gyerekek az öregek, de talán mondhatom azt is, hogy az elesettek, gyámolításra szorulók elé, és olyan őszintén igyekeztek mondani a verset, meg énekelni az éneket, akkor talán nem is a vers meg az ének tartalma volt a fontos. Hanem az, amitől tényleg szép lehet az ünnep. És én úgy éreztem, most őszintén szólt, őszinte volt a könny nem csak a megszólítottak, de az intézményben dolgozók egyike-másikának szemében is...
De még mielőtt most teljesen lerombolnám a rólam esetleg kialakult képet, járja át szívünket újra a lelkesedés, kezdjünk el nemzetben gondolkodni, és előre az összmagyarságot összefogó, mindent legyőző szeretetért!
Azt hiszem, újra magamra találtam :)

Morzsák II.

Hétvége.
Falunap(ok).
1.
Szekuritisek. Általában nem sok dolguk van. Csak kell legyenek. Elhesegetik a jónépet a színpad elől (van, ahol azt sem), esetleg nyomakodnak a "sztárvendégek" autóinak utat nyitva a tömegben.
Fiatal cigány fiú. Látszik, hogy nem régi szekuritis, helyi "igazolása" a váradi cégnek. És tetszik neki, hogy ő most valaki lett. Láthatóan viseli a funkciót. Egyenruhát is kapott, feketét. Bár dögmeleg van, szabályszerűen rajta a nadrág, a dzseki, a sapka. Minden nagy rá. A nadrág a bokájánál vagy öt redőt is vet, mielőtt megáll a cipőjén, a dzseki válla a felkarja közepéig csüng. A dzseki alól gumibot kandikál ki elől és hátul is - a kezét nyugtatja rajta, miközben fel s alá sétál a tömegben. Szemmel tart. Később ugyanezt hátratett kézzel teszi. Próbálgatja, melyik hatásosabb. Csak maga figyel magára. Úgy tűnik, ezzel elégedett is. Néha odamegy a csak pólós, kupacban álldogáló kollégákhoz. Nem felejti el, hogy kezet nyújtson annak, akivel még nem találkozott. Ő is tagja a csapatnak.

2.
Templom. Búcsú.
Ünnepi szónok, nem mindennapi szónoki tehetséggel. Sokan kíváncsiak rá. Sokan fotóznak. A férfi többször is előrenyomakodik, kattint, majd visszanyomakodik a tömegbe. Kezdődik a beszéd. Előrenyomakodik. Fotóz. Aztán eldönti, hogy videózásra állítja a masinát. Lenyomja a gombot, megvillan a kis piros gomb. Pár perc után elzsibbad a karja. Megoldás keres. Talál. Oldalra araszol, kicsit természetellenes testtartásban, de le tudja tenni a gépet az egyik oldalsó oltárra. Igazít rajta. Vizsgálgatja. Igazít rajta. Jónak gondolhatja, mert otthagyja. Azóta már biztos tudja, amit én hátrébbról láttam: nagyszerűen megörökítette, hogyan égett a szónok előtti gyertya negyed órán át, mig a beszéd tartott. Lehet, csak a hangot akarta. Az biztos jól sikerült.

3.
Falunap. Kora délután. Hőség. A színpadon kisiskolások. Órákon át. Egymást váltják az osztályok. A színpad mellett tűz a nap, a színpadon a tető alá szorul a meleg. Miért mindig és mindenhol a délutáni hőségben küldik a gyerekeket színpadra?
Estefelé csúsztak a programok. Ez még jó is így - mondta az egyik rendező - legalább enyhült a meleg. Tényleg. Talán eleve lehetett volna gondolni rá, hogy augusztusban lehetséges kánikula. Volt már rá példa.