Kozmetika

Az előző bejegyzésem alá eredetileg oda írtam zárójelbe, hogy: Na, kíváncsi vagyok, ezt hányan lájkoljátok?! Aztán mégis kiradíroztam, gondolva, elég provokatív az írás enélkül is, nem kell feszíteni a húrt. Meglepetésemre az átlagosnál nagyobb volt az "olvasói mozgolódás", nem csak lájkokat kapott, de egyetértő hozzászólásokat is. Ezek szerint mégsem lőttem túl a célon, sőt, másoknak is vannak ilyen "ünneprontó" gondolataik.
(Az lenne a tiszteletteljes kérésem, hogy aki véleményt akar nyílvánítani - amit örömmel veszek - az ne csak a facebook-on tegye meg - persze ott is, de a kedvemért - lécci, lécci, lécci - a blogfelületen is írjon hozzá. Aki nem boldogul elsőre, annak itt egy korábbi bejegyzésem, ahol elmondtam, hogyan kell.)

Más.
De csak részben.
Még mindig az előző bejegyzésemről. Az ünneprontást kénytelen vagyok egy kicsit "kozmetikázni". Belátom, egy induri-pindurit cinikus voltam. Lehet, nem is véletlenül. Ma azonban volt egy olyan pillanat, amikor már azon kezdtem gondolkodni, van-e nálam papírzsebkendő... De tényleg. Két kisiskolás osztály járt az érmihályfalvi Egészségügyi-Szociális Központban, ahol karácsonyi műsort adtak elő az ott élő, többségében idős, beteg, és sok esetben magányos embereknek.

Hát persze, a szokásos: karácsonyi versek, Mennyből az angyal, szép szavak, ajándékok, miegymás. Mégis, amikor kiálltak a gyerekek az öregek, de talán mondhatom azt is, hogy az elesettek, gyámolításra szorulók elé, és olyan őszintén igyekeztek mondani a verset, meg énekelni az éneket, akkor talán nem is a vers meg az ének tartalma volt a fontos. Hanem az, amitől tényleg szép lehet az ünnep. És én úgy éreztem, most őszintén szólt, őszinte volt a könny nem csak a megszólítottak, de az intézményben dolgozók egyike-másikának szemében is...
De még mielőtt most teljesen lerombolnám a rólam esetleg kialakult képet, járja át szívünket újra a lelkesedés, kezdjünk el nemzetben gondolkodni, és előre az összmagyarságot összefogó, mindent legyőző szeretetért!
Azt hiszem, újra magamra találtam :)