"Nem kell tökéletes szülőnek lenni. Elég, ha elég jók"

Először csak hallottam a wmn.hu-n megjelent sorozatról, majd tavaly novemberben kerestem először könyvesboltban az ezekből összeállt könyvet. Akkor azt a választ kaptam, hogy még nem jelent meg, majd karácsony előtt. Aztán február végén jött ki a lépés, hogy megvettem a Büfik és bukásokat, amit nem kismamaként, még csak nem is nőként, sőt, nem is "kispapaként", hanem kétgyerekes és (egyelőre) egyunokás, 54. évében járó nagyapaként olvastam. Ha csak annyit mondok róla, hogy a gyereknevelésről szól, akkor kb. úgy foglaltam össze, mint Woody Allen a Háború és békét: az oroszokról szól.

Csak azért nem egy ültő helyemben olvastam el az egészet, mert egyéb teendőim is voltak, de ha lehetett volna, nem is tettem volna le. Megvétele után pár órával jutottam el a könyv feléhez... A feleségem a konyhában főzött, zárt ajtó mögül jött be a szobába: min röhögsz?!

Mint a fentiekből kiderül, jó pár éve annak, hogy feleségemmel átélhettünk a szerzőéhez hasonló kalandokat, kétszer is. Ma nagyapaként már azt élhetem át, amit korábban hallomásból tudtam, vagyis, hogy az unokát jobban szereti az ember, mint annak idején a saját gyerekét. Bár ennek teljes igazságában nem vagyok biztos, a szereteteket nem hiszem, hogy össze kell vagy lehet hasonlítani, az viszont biztos, hogy az unokából a "java" jut a nagyszülőnek: nem mi kelünk fel éjszaka, nem mi pelenkázzuk, nem mi visszük oltásra, stb. Viszont szeretgetjük, kényeztetjük, elolvadunk tőle.

És van itt még valami, ami a szerzőt egyelőre nem érintette meg, de remélem, neki is része lesz benne. Nem csak a gyerek nevelése a csoda, azt látni, ahogyan a csecsemőből kisgyerek, tinédzser, majd felnőtt lesz, de nem kisebb csoda azt látni, hogy az ember gyerekéből szülő lesz! Aki előbb végig izgulja a terhességet, ismerkedve a várandóssággal, majd azt sem tudja, melyik végén álljon a kis jövevényhez, hogy aztán, szinte napok múlva már magabiztosan (vagy annak látszóan) fürdesse, etesse, nyugtatgassa, énekeljen neki.

Remélem, olvashatom majd azt is, amikor arról ír Herczeg Zsolt, hogyan viseli Tomika a szülőséget. Bár, mai eszemmel arra az időre gondolva, nem biztos, hogy akkor még kellene nekem bármit is csinálni, méltóságom megőrzése érdekében...

  Herczeg Zsolt nagyon készségesen interjút is adott nekem a könyve kapcsán, ami a jelen bejegyzés címével megegyezően a 2019. március 14-i Bihari Naplóban, illetve az erdon.ro - n is olvasható.

                        (fotó: szeretlekmagyarország.hu)

Büszkeség kampány idején

Jöttömben-mentemben sok furcsaságot láttam már a választási kampányok során az elmúlt évtizedekben. Ha mérleget vonnék és eltekintenék a munkámból adódó elkerülhetetlen helyzetektől, pusztán a szemlélődésből fakadó pillanatokra koncentrálva, azt hiszem, a számomra kellemetlen, sőt, néha kínos momentumok túlsúlyban lennének a kellemes emlékekhez képest, még akkor is, ha hozzáadnánk utóbbihoz a nevetséges, időnként szórakoztató pillanatokat is. 
A minap, valahol az aktuális kampányprérin, egy apa parolázás közben újságolta: milyen büszke a fiára, mert azt az egyik párt tanácsosnak jelölte a helyi képviselő-testületbe. 
Válaszként már a nyelvemen volt, hogy: 
1. - az illető listán olyan helyen van a "politikusjelölt", amit joggal neveznek tölteléknek; 
2. - az illető párt listáján lenni az adott környezetben nem nagy dicsőség; 
3. - a jelöltre és a majdani testületre is egyformán nagy csapás lenne, ha előbbi utóbbi tagjává válna. 
Hogy mégsem mondtam semmit, azt is meg tudom indokolni:  
1. - semmi közöm hozzá; 
2. - a kampány egy nem normális időszak, ami szerencsére elmúlik, nem érdemes tengelyt akasztani arra a kis időre; 
3. - miért ne lehetne ő büszke a gyerekére?! 
Azt hiszem, a legutóbbi a legfontosabb érv, hiszen nagyszerű érzés, amikor egy szülő büszke lehet a gyerekére. Bizonyára még akkor is, ha ehhez egy választási kampány kell. 
Bár ez, mint mondtam volt, elmúlik.

 

(Illusztráció: csepel.info)

Szakmai anyázás meccs közben

Ismeritek a történetet, miszerint a szülők hajlamosak saját elmulasztott terveiket, vágyaikat ráerőltetni gyerekeikre.

Na, valami hasonló tapasztaltam a hét végén - kívülállóként még akár viccesnek is nevezhető.

Úgy sacc/kb ... , szóval jó régen járok focimeccsekre, de ilyet még nem láttam. Hogy melyik meccsen volt, az könnyen kideríthető, ha ide kattintasz, de ez talán mellékes is.

Szóval, még volt vagy 15 perc az utánpótlás csapatok meccséből, mikor odaértem, és már messziről lehetett hallani, hogy valakik q.vaanyáznak. De ahogyan az kell: hangosan, nem kipontozva a kényes részeket, tőrőlmetszetten.

Kiderült, hogy a pálya egyik oldalán álló egyik apuka és a másik oldalon álló edző aprítják egymást. Az apuka szerint focista kisfia jóval tehetségesebb annál, mint amennyi bizonyítására az edző - aki egy kókler, dilettáns, stb., stb. - lehetőséget ad neki. Ráadásul a gyerek a meccsen alig kapott passzt a társaitól - amiért szintén az edző a felelős -, hát persze, hogy nem tudja megvalósítani önmagát, mondhatni beléfolytják a tehetséget. Az edző replikájában ugyancsak dilettánsnak nevezte a bősz szülőt. 

Közben persze ment az igazi meccs is a szóförgeteg alatt.

A dolog odáig fajult, hogy adott pillanatban az apuka kiadta a parancsot a fiának: most azonnal lejössz a pályáról! És lőn - az ifjú kilépett az oldalvonalon, de nagyon előrelátóan nem az edző felőli részen, majd körbe bandukolt, hogy bevegye magát az öltözőbe. Ennél fogvást a csapata rögvest emberhátrányba került, hiszen nem mehetett fel helyette más, lévén nem az edző eszközölt szabályos cserét, hanem hirtelen felindulásból az apuka intézkedett.

Míg a gyerek osont a vonal mellett, a szócsata tovább folytatódott, és apukának sikerült annyira hergelni magát, hogy ő is elindult - igen hangosan kinyilvánított szándéka volt, hogy odamegy az edzőhöz, és tettleg szerez érvényt igazának. Ekkor ismerhettük meg anyukát, aki eddig csendben volt. Most sem hangoskodott, csupán halkan odaszólt élete párjának, hogy ne menjen sehova. Érdekes módon apuka ahajt megjuhászodott némileg (na, ki volt a főnök?), és megelégedett azzal, ha ökölbe szorított jobb kezének középső ujját mutatta az edző felé. Ezt utóbbi zokon vette, de csak verbális elégtételt vett, a pofozkodás így elmaradt.

Az ifjú labdazsonglőr igen hamar átöltözött közben, a sértett család autóba ült, és még a meccs lefújása előtt elrobogott.

Ja, a hazai csapat nyert 2-1-re, még így is - de ez már nem olyan érdekes.

                             Verbális ökölvívás a focimeccsen      (Illusztráció: vasifoci.hu)

Ajándékdömping

Az elmúlt napokban, hetekben több helyen is jártam, ahol a közeledő karácsony alkalmából ajándékokat osztottak gyerekeknek, gyerekotthonoknak. Most nem térnék ki arra, hogy sok ilyen akció arról szól, hogy az ajándékozó lám-lám, milyen jótékony, kedves, ügyes, empatikus, figyel a gyerekekre (illetve annak választásra jogosult szüleire...). Volt eset, amikor egyszerűen már nem tudtam hova nézni, olyan kínos volt a tetszelgés... (Hogy ez hol, mikor és kivel kapcsolatban történt meg, azt nem írom le, mert még újra megejnye-bejnyéznek, mint egy nem is olyan régi másik írásom miatt...)
Szóval, hatalmas tisztelet a fentiektől eltérő kivételeknek!
Egy helyszínen a gyerekekkel foglalkozó nevelők egyike nem megrovásként, csak egyszerűen megállapította: nagyon jó, hogy ezekben a hetekben egymást érik az ajándékozók, de milyen jó lenne néhány az év többi időszakában is, hiszen majd március, április felé már nagyon meg kell húzzák a nadrágszíjat, hogy adja ki a széle a hosszát.
Az egyik "gyerekgondozóban" láttam az alábbi feliratot, mely nagyon találóan fogalmazza meg, hogy nem siránkozni kell (és a szemforgatókra is kevésbé van szükség - de ezt már csak én teszem hozzá, nyugodtan lehet ezért engem cinikusnak is tartani):
"Én hiába szeretem a szobám csendjében az utcagyereket! Nem arra van szüksége, hogy könnyes, szende szemembe nézzen, hanem hogy legyen kenyér az asztalán, fedél a feje fölött, étel a tányérján, ceruza a kezében, takaró az ágyán, kapjon jó szót, simogatást."