Ő majd megint akarna bennünket...

Klaus Johannis államfő ismét jelölteti magát az államelnök-választáson. Mikor ezt írom, még pár perce, hogy megjelent a hír, tehát első felindulásból rovom a sorokat. 

Ami elsőként felötlik, hogy annak idején, amikor az idei év végén lejáró mandátumára készülve sokan neki kampányoltak, az volt az egyik érv, hogy a romániai magyarság számára elképzelni se lehetne jobb jelöltet, két okból. Az egyik, hogy magyar jelöltet soha, de legalábbis még jó ideig nem tűrne el a román társadalom. Ebből fakad pedig a másik ok, miszerint, ha magyar nem lehet, akkor milyen jó, hogy lehet a már csak nyomokban létező romániai német kisebbség egy tagja, hiszen ki értené meg a kisebbségben élők gondjait, ha nem egy hasonló. 

Az érdekeinket védők és javunkat akarók váltakozó vehemenciával hangoztatták ezt. Kétséget az ébreszthetett egyebek mellett, hogy régebben volt, aki Traian Băsescu támogatására is sarkallta már a romániai magyarságot, aztán tudjuk, mi lett belőle... Érdekes, hogy aki ezt mondta, annak szavahihetősége követői körében mit sem kopott. Akik meg addig sem nagyon hittek már neki, azoknak éppen mindegy volt - de ez már másik történet. 

Visszatérve Johannisra: "Román állampolgár vagyok, vagyis román" - nyilatkozta már 2014 végén a nem sokkal korábban megválasztott államelnök a Welt am Sonntag című német újságnak. Erről már írtam annak idején ITT, akkor remélve, hogy azért jelentős változások jönnek. Döntsd el te, hogy jöttek-e vagy sem... Az azonban biztos: aki idén rá akar bírni, hogy egyáltalán szavazzak az államelnök választáson, ráadásul a magát újra jelöltetőre, az valami baromira jó érvvel jöjjön elő és főként nagyon mással, mint hogy ő is kisebbségi.

                         (fotó: ziuanews.ro)

Büszkeség kampány idején

Jöttömben-mentemben sok furcsaságot láttam már a választási kampányok során az elmúlt évtizedekben. Ha mérleget vonnék és eltekintenék a munkámból adódó elkerülhetetlen helyzetektől, pusztán a szemlélődésből fakadó pillanatokra koncentrálva, azt hiszem, a számomra kellemetlen, sőt, néha kínos momentumok túlsúlyban lennének a kellemes emlékekhez képest, még akkor is, ha hozzáadnánk utóbbihoz a nevetséges, időnként szórakoztató pillanatokat is. 
A minap, valahol az aktuális kampányprérin, egy apa parolázás közben újságolta: milyen büszke a fiára, mert azt az egyik párt tanácsosnak jelölte a helyi képviselő-testületbe. 
Válaszként már a nyelvemen volt, hogy: 
1. - az illető listán olyan helyen van a "politikusjelölt", amit joggal neveznek tölteléknek; 
2. - az illető párt listáján lenni az adott környezetben nem nagy dicsőség; 
3. - a jelöltre és a majdani testületre is egyformán nagy csapás lenne, ha előbbi utóbbi tagjává válna. 
Hogy mégsem mondtam semmit, azt is meg tudom indokolni:  
1. - semmi közöm hozzá; 
2. - a kampány egy nem normális időszak, ami szerencsére elmúlik, nem érdemes tengelyt akasztani arra a kis időre; 
3. - miért ne lehetne ő büszke a gyerekére?! 
Azt hiszem, a legutóbbi a legfontosabb érv, hiszen nagyszerű érzés, amikor egy szülő büszke lehet a gyerekére. Bizonyára még akkor is, ha ehhez egy választási kampány kell. 
Bár ez, mint mondtam volt, elmúlik.

 

(Illusztráció: csepel.info)