Merész(ebb) magyarok

Az elmúlt hónapok egyik slágerkönyve Nyáry Krisztián: Merész magyarok című kötete. A szerző előszavában leszögezi: mikor könyvéhez fogott, még előszele sem volt a 2015 nyarán elindult migrációs hullámnak - illetve az annak oldalvizén kivirult eszméknek, teszem hozzá én. Hogy ez miért fontos? Mert jellemzően olyan, a cselekvés, a belső szabadság, a vállalkozás, az építés, a hit hőseivé vált magyarokról ír, akik nem születésük okán lettek magyarok, hanem azzá lettek, "magyarul éreztek"akár úgy is, hogy bevándorlóként érkeztek. Mindegyikük felmenői között volt német, szlovák, román, zsidó, szerb. Hogy pár nevet is említsek: Guttmann Arnold (akit Hajós Alfréd olimpiai bajnokként tisztelünk); Gudbrand Gregersen, aki norvég létére 63 évig élt Magyarországon építési vállalkozóként és a szabadságharc honvédtisztjeként; a cseh zsidóktól származó Richter Gedeon, akit saját gyárából is kitiltottak; Fischer Móritz, aki a herendi porcelánt tette világhíressé; Schalkhaß, vagyis Salkaházi Sára vértanú. Ki kérdőjelezi meg magyarságukat? Akit kiemelnék a sorból most, mikor mindenütt a szabadságharcra emlékeznek/-tek, az Leipold Loew, azaz Löw Lipót. Ő volt az, akinek hazafias (értsd. magyar) meggyőződése olyannyira köztudomású volt, hogy Veszprém város elöljárói őt, a város főrabbiját kérték fel, hogy 1849. június 3-án proklamálja a függetlenséget. Ha ez nem lenne elég, ezt a zsinagógában tette, ahol szónoklatát katolikusok és protestánsok is hallgatták, ráadásul vasárnap és mindennek tetejében a többiekhez hasonlóan a zsidó férfiak is levették fejfedőjüket az ünnepélyes pillanatban. "A hazafiúi lelkesedés aznap minden szokást felülírt", szól a krónika. A történtek után 167 évvel, tehát napjainkban bevállalna-e valaki hasonló honfiúi húzást? Miközben mindenki a márciusi ifjakra hivatkozik, az eszméket mindenki magáénak (esetenként csak magáénak) hirdeti. Vajon hányan kapnak most képzeletben sodrófa után már azért is, hogy e sorok miatt virtuálisan fejbe kólintsanak? Mindenkinek ajánlom a könyvet, olvassa el, még ha be nem vallottan is. Nem leszünk tőle kevésbé magyarok. 

Hogy kimelegedjék, ugrándozott

Úgy tűnik, nem csak némely városgazdákat ér újabban váratlanul a tél a maga havazásával, ami bár egyre ritkább, ám kis hó is tud nagy galibát okozni, de azokat is, akiknek eladható/megvehető tűzifáról kellene gondoskodni. Mert télen hideg van, amit már Micimackó is tudott, ám amíg azt a csekély értelmű medvebocs egy kis ugrándozással áthidalta, az emberfia tűz lángja mellett akar melegedni. A kormányt ez nem feltétlen ejti zavarba, simán hoz olyan rendeletet, mely télvíz idején szab ideiglenes gátat a kitermelésnek. Aztán, mikor rendeződhetnének a dolgok, megeshet, hogy az erdészeti hivatal informatikai rendszere összekavarja az erdészek azonosító kódjait és újra gúzsba köti a druzsbákat. Mert a törvény betűje mégse egy girbe-gurba faág, rendnek kell lenni. Olvasom, egy máramarosi fiatalember is ehhez tartotta magát és a megadott telefonszámon jelentette, hogy fával rakott gyanús szállítmányt látott. Nosza, a rendőr a nyomába eredt, ellenőrzött és mindent rendben talált, ezért a bejelentőre rótt ki ezer lejes bírságot, hogy máskor kétszer is gondolja meg. A bejelentő perre ment, a vizsgálódásban kiderült, hogy a jelzett teherautó az inkriminált napon ugyan már fordult két illegálisat, ám mit ad isten, épp a harmadik fuvarral minden rendben volt. Na, most legyen okos az ember. Ahogyan a hógondokra mondja a népi bölcsesség, hogy aki adta, majd elveszi, úgy lehet, ugyanezt alkalmazzák a tűzifára is az illetékesek: a tavasz melege majd elhozza a megoldást. Addig azonban az indulatok izzanak a parázs helyett... 

                           Micimackónak már van tűzifája (csodakkora.blogspot.com)

Légiesedő határ

A nemzetegyesítés békés módja, ha légiesítjük a határokat.
Ezt a megfogalmazást axiómaként hangoztatják a politikusok évek, évtizedek óta. Hogy ezt mennyi sikerrel tették meg, arról bizonyára mindenkinek van véleménye, illetve arról is, hogy miben sikerült már ez a "nemzetegyesítés", miben nem és még talán arról is beszélhetnénk, hogy amiben sikerült, annak maradéktalanul kell-e örülni.
A minap olvastam egy interjút Friderikusz Sándorral a Magyar Narancsban. Lehet szeretni vagy nem szeretni a nevezett "médiafelületet" vagy sem, mint ahogyan a médiaszemélyiséget is. Az azonban biztos, hogy Friderikusznak olyan véleménye van, amire érdemes odafigyelni annak is, aki nem ért vele egyet. (Elvakultak kíméljenek.) 
A teljes interjú ide kattintva érhető el. 
Én néhány gondolatot kimásolok ide, azért, mert úgy gondolom, hogy olyasmiről beszél ezekben a mondatokban, melyek a határ innenső oldalára, ránk is vonatkozhatnának (legyünk akár feketék vagy fehérek, jobbkezesek vagy balkezesek).
Például a médiával kapcsolatban.
Például a médiában dolgozókkal kapcsolatban.
Például a médiát működtetőkkel kapcsolatban.
Például csak úgy, emberségünkre vonatkozóan.
Ha valamiben, hát ebben már sikerrel járt a határok légiesítése. És nálam ez a "nem örülök neki"-kategória. 
Szóval:
"- Milyen dolog az, hogy ha valaki mást gondol, mint ők, azt aljas érvekkel lehúzzák a sárga földig és jól megtiporják? A permanens háború logikája ez, nem másé. (...) Aki még tudja, milyen becsületesnek lenni, ma rosszul érzi magát itt.
- (Az ország) egyik része elfáradt, másik része nem képes két egyszerű halmaz között sem összefüggést felfedezni. Megértőbb vagyok azokkal, akiknek napi küzdelme a létfenntartás körül forog. Kevésbé vagyok megértő azokkal, főképp értelmiségiekkel, akiknek szellemi muníciójából kitelne az összefüggések feltárása és az ellentmondások felmutatása minden ügyben, ehelyett inkább otthon ülnek és fejükre húzzák a takarót, közben rátarti kívülállást színlelnek és emelkedettségre hivatkoznak, ha valaki megkérdezi őket, miért nem bújnak ki az egérlyukból. Ki segítsen a tarthatatlan valóság feltárásában, ha nem az értelmezni képes értelmiség?"
- Csodálkozom is, hogy nem egy szaktársam mennyire ragaszkodik sok évtizedes beidegződéseihez, amikor újra és újra leülteti ezeket a beszélő gépeket, és a kiegyensúlyozottság látszatát keltve vitatkoztatja a politikai aréna semmitmondó szereplőit. Mit érnek el vele? Ugyanazt reprodukálják, amit egész nap, egész héten, sőt már hosszú évek óta.
- Ez ma már meghaladott állapot. Ha egyszer háborús helyzet van – és 8-10 éve a tömegtájékoztatásban biztosan az van –, akkor az isten szerelmére, minek békét színlelni?! Normális körülmények között az újságírás természetesen legyen objektív, távolságtartó, és álljon középen. De mivel itt minden emberi értéket kiforgattak, a nyelvet aljas, öncélú eszközzé silányították, a szavak konszenzusos jelentését épp az ellenkezőjére fordították, semmi értelme annak, hogy az ember – akármi legyen is a foglalkozása – ne azt az értékrendet képviselje, amelyben hisz, és amely szerint él. Itt már jó ideje nincsenek meg az angolszász hagyományú újságírás alapfeltételei sem. Tudathasadásos viselkedés, ha valaki úgy tesz, mintha meglennének. Mondja azt az ember pacekba*, amit gondol, akkor legalább tudjuk egymásról, ki hol áll, ki hová tartozik."
 (*vagányan, bevállalósan - cigányul)

                             "Kiadtuk a jelszót..." (filmkocka "A tanú" című filmből)

Globális keringő

A szilveszter éjszakai megpróbáltatások kiheveréséhez tartozik számomra (mint zenei mindenevő számára) a Bécsi Filharmonikusok hagyományos újévi koncertjének megnézése/hallgatása január elsején. Ahogyan az a nagy klasszikusok és elévülhetetlen szerzeményeik esetében mindig történik (legyen az a zenei műfaj bármelyik zuga), hiába tudjuk idősebb és ifjabb Johann, továbbá Josef és Eduard Strauss darabjainak is betéve minden taktusát, hiába tudjuk, hogy a ráadás a Kék Duna keringő, a csattanó pedig a Radetzky-induló, mindig úgy várjuk, mintha először hallanánk. Nem volt másként idén sem: a Grosser Musikvereien hangversenyterme csillogó, a bejátszások táncosai kecsesek, a Mariss Jansons vezényelte zenekar könnyed. A közreműködők között idén is ott volt a Bécsi Fiúkórus. Miközben Johann Strauss két polkáját (Daloskedv, Szünidei utazás) énekelték, figyeltem, ahogyan a kórus hagyományos sasos-címeres egyen-felsőjét viselve jópár kínai(-vonású) kis srác is nyomatta a strófákat. Aztán a megérdemelt taps közben a kamera a közönséget pásztázta, ott meg elegáns kínai(-vonású) urak, hölgyek tapsoltak. Ha ezt a Straussok megérhették volna... Ha Johann Strauss ma élne és lenne üzleti érzéke, bizonyára nem késlekedne megírni a Kék Jang-ce keringőt. 

                                      A kék Jang-ce (fotó: hungarian.cri.cn)

Bombariadó

Nem tudta megszokni a várost. Amikor a falut a nyüzsgő sokadalomhoz csatolták és a lebontásra ítélt házból egy második emeleti betonkockába költöztették, legalább annyi öröme maradt, hogy a domboldali szőlőt megtarthatta. Villamossal járt ki a végmegállóig. A sínek menti kocsma csaposa gyerekkori barátja volt, ezért megengedte, hogy az épület mögötti fészerben tartsa biciklijét, amivel kikerekezett időnként, ha eljött a nyitás, a metszés, a permetezés, a kapálás ideje. Ilyenkor, jöttében-mentében a világ dolgait is megbeszélték a söntésben. Már hónapok óta ezek a terroristák tartották rettegésben a világot, volt téma bőven, főleg, hogy minden haver más-más tévét nézett. Történt egy napon, hogy igen szomjasan gurult le a dombról a villamosmegállóba, ezért a bringát csak letámasztotta a tetőtartó oszlopnak, hogy majd elrakja az első (vagy a második) pohár után. Aztán úgy elszaladt az idő (meccs is volt előző este), hogy el is feledkezett róla. Amint kilépett a csehóból, és lepett volna fel a villamosra, látja ám, hogy felfegyverzett, fekete maszkosok (pont mint a tévében) a megálló végében körbeállnak valamit és erősen tanakodnak. Aztán megragadják és egy villogó szirénájú kisbuszba tömik befele. Uram irgalmazz - ez az ő biciklije! Vajon mit vétett a nyomorult rozsdafészek?! Nem szólt egy szót sem, hogyisne, még őt magát is elvinnék ezek a fiúk! Pattant a villamosra (volt már vagy három szerelvény feltorlódva), mintha ott sem lett volna. Az esti híradóban látta, hogy bombariadó volt, a villamos végmegállójában egy gazdátlan kerékpárra, rajta gyanús csomagra lettek figyelmesek szemfüles polgárok, akik bejelentésére kiszálltak a mindenféle hatósági emberek. Leállították a forgalmat, a drótszamarat meg a csomagot elszállították és a városon kívül megsemmisítették. "Na, ezek jól felrobbantották a megmaradt zsíros kenyeremet, meg azt a kis lőrét a flakon aljában" - tűnődött. Csak azt a műbőr, csatos táskát sajnálta, amit olyan jól fel lehetett fogatni a biciklivázra, hogy nem zavarta pedálozás közben.
  

                                                                                     (Illusztráció)

A messziről jött ember

A messziről, nagyon messziről jött embert mindenki ismerte a kicsi faluban. Nem volt nehéz felismerni, ránézésre is elütött a helyben lakóktól. Ahogyan a szólás is tartja, ő bármit mondhatott volna magáról, de nem mondott csak azt, ami igaz volt. A kicsi faluban ezért is tartották igaz embernek. Bár csak kevesen értettek vele szót, sokakkal volt egymásnak mondanivalójuk. 
Az öreggel is, aki a korán érkező szürkületben a csordát várta. Ült a kapuban a lócán, ahol minden este, és ahol hétvégén a világ dolgait szokták megbeszélni a szomszédokkal, és várt. A messziről jött ember, aki éppen arra baktatott, odaült mellé. 
Együtt várták a csordát. 
Közben beszélgettek. 
Ki tudja hogyan? Hiszen a messziről jött saját anyanyelve mellett tudott ugyan világnyelveket, ám az öreg csak saját anyanyelvét tudta, még az országét is csak botladozva, nem is igen volt szüksége rá. De beszélgettek, erről árulkodtak gesztusaik is. Lehet, nem is ugyanarról a témáról magyaráztak egymásnak, de ez láthatóan egyiküket sem zavarta, mindenki békésen elmondta a magáét. 
És közben várták a csordát. 
Miközben az állatok hazafelé kolompoltak a mezőről, egy messzi városban a messziről jötthöz hasonlatos emberek magukat sem kímélve pusztítottak. Pedig ők értették egymást is, meg az általuk halálra ítéltek nyelvét is. Mégsem beszéltek egy nyelven. 
Igazából nem is voltak hasonlóak a messziről jött emberhez. 
Igazából senkire nem is hasonlítottak, csak önmagukhoz. 
Az öreg ezért nem is félt az ő messziről jött emberétől. Tudta, hogy inkább hasonlít az rá, akinek alig érti a nyelvét, mint azokhoz, akiknek értené a beszédét.  

                                                                            (Illusztráció: blog.xfree.hu)

...és csak száll a cementpor

Nyugdíjas lévén már volt ideje naponta tenni egy sétát, olyan egészségügyi célzattal, nem kellett reggelente munkába sietnie. Olykor kolléga is akadt a nézelődéshez, meg a világ dolgainak megvitatásához. Most éppen megszokott útvonaláról eltérve volt kénytelen bandukolni, ugyanis az utca túloldalán járdát öntetett a "községháza". 
Az előző napok eredményét vizsgálgatva, a sokat tapasztaltak biztonságával állapította meg, maga elé mormolva:  "Nem fog ez sokáig tartani, a munkások biztos kilopták belőle a cementet. Felporlik, nem adok neki egy évet. Én a körmükre néznék, az már biztos." 
Közeledve a pár száz méterrel odébb dolgozó munkásokhoz, eltűnődött, itt lenne az ideje a kertkapu elkorhadt gerendáinak helyére bebetonozni a régen "megszerzett" vascsöveket. Oda is ment a munkavezetőhöz, még kacsintott is a kérdéshez: 
- Mester, nincs egy kis "eladó" cementjük? 
- De van, 20 lej zsákja, mennyit kér? - jött a válasz, amit hirtelen nem tudott mire vélni. 
- De hisz annyi a lerakatban is, mondta értetlenkedve. 
- Miért, mit gondolt, mi mennyiért vesszük? - kacsintott vissza a munkavezető. 
Dühösen legyintett: micsoda élhetetlen emberek vannak?! 

                                                                                    (Illusztráció)