Egy kis állampolgári séta

Kellemes, napsütéses vasárnap, éppen alkalmas arra, hogy nyugdíjas állampolgár sétáljon.

Hát sétál. 

Útja hogy-hogysem éppen arra kanyarog, ahol az EMLÉKMŰ van. Nyugdíjas állampolgár ráér, körbejárja. Szemrevételezi és megállapítja: az nincs olyan állapotban szerinte, hogy méltóan fogadja a közelgő nagy emlékünnepet. Nyugdíjas állampolgár nem maradhat tétlen ennek tudatában, az nem méltó egy öntudatos állampolgárhoz. Észrevételét hazaérve papírra veti, gondolatait gondosan, öntudatos és felelőssége tudatában lévő állampolgárhoz méltó módon önti formába. Ahogyan kell. Nem először csinálja. 

Másnap munkanap, nyitva az illetékes hivatal. Nyugdíjas állampolgár elsétál oda, írásba foglalt észrevételét benyújtja. Türelmesen megvárja, míg átveszik, és megkapja iktatószámát. Tudja mi az ügymenet, nem először csinálja. Régi motoros.

Az ÜGYET sínre tette. A hivatalt értesítette. Nyugdíjas állampolgár elégedetten hazasétál. Ismét teljesítette állampolgári kötelességét. Ahogyan azt jó állampolgárként teszi már évtizedek óta. Az állam mindig számíthat a kötelességtudó, megbízható polgáraira.

                                    (Illusztráció: fr.123rf.com)

(Fel)Zaklatási ügyek

Azt hiszem, az egykori NDK kivételével talán egyetlen volt szocialista (vagy annak nevezett) országban sem rendezték le akkurátusan (ahogyan mondani szokás) a múlttal való szembenézését. Németországban tudomásom szerint bárki rövid időn belül, úgy értem órákon belül, megkapta /-ja a róla egykor írt jelentéseket, tudhatja ki mikor figyelte, mit mondott el róla a kíváncsi hatalomnak. Máshol a múlt sara még mindig a hatalmi játszmák eszköze, konkrétan arra gondolok például, hogy nálunk leginkább választások előtt, vagy valami politikai vihar idején (figyelemelterelési szándékkal) kerülnek elő úgynevezett szekus-dossziék: ki, kivel, kiről, miről, mikor, kinek. Nagyszerű lejáratási eszköz, akkor is, ha nincs benne igazság, a rosszat még mindig hamarabb elhiszik a népek bárkiről, mert hiszen nem zörög a haraszt... 

Ez akkor jutott eszembe, amikor olvastam, hogy a magyarországi ATV nevű tévécsatorna (mely tél-túl még a fogyatkozó ellenzéki hírcsatornák egyike), vagy legalábbis ahhoz köthető szervezet(ek) véletlenül éppen akkor kapott több százmillió forintos nagyságrendű állami támogatást, amikor nem hosszabbított szerződést Havas Henrik műsorvezetővel. Aki egy most éppen "időszerű" zaklatási ügybe keveredett. Éppen akkor, amikor könyvet jelentetett meg arról a Vona Gáborról, akinek pártja a felmérések szerint a mostani kormánypárt legerősebb kihívója. Távol álljon tőlem, hogy most boncolgatni kezdjem a zaklatási ügyeket, vagy a nevezett műsorvezető stílusát, még kevésbé az őt zaklatással vádoló hölgy (khm...) hitelességét.

Szerintem a helyzet ennél sokkal szomorúbb.

Ugyanis nem arról szól, hogy valóban történt-e egyébként önmagában valóban elítélendő zaklatás, vagy nem - utóbbi is legalább annyira elítélendő, hiszen akkor meg lejáratnak valakit. És éppen ez a kulcsszó: az az érzésem, nem is az a fontos, hogy egy zaklatott személy ügye nyilvánosságot kapjon, hogy elégtételt nyerjen, a bűnös bűnhődjön, hanem magát az ügyet fel lehessen használni, ha valakit el kell lehetetleníteni. A politikum felismerte, hogy a megtörtént esetekből sarjadva újabb "fegyver" van a kezében: ahogyan az egykori dossziékkal is lehet zsonglőrködni, úgy a személyes tragédiákkal (vagy kreált esetekkel) is. 

A (fel)zaklatottak meg majd megnyugszanak.