A megoldás ideát

Olvasom, Románia lakossága csak az elmúlt esztendőben mintegy 111 ezerrel csökkent, a negatív természetes szaporulat mellett leginkább a kivándorlás miatt. Az említett szám, hogy érzékletes legyen, annyi, mint Csíkszereda, Kézdivásárhely és Sepsiszentgyörgy lakossága összesen. 
A minap egy barátom látogatott haza a nem túl távoli nyugatról, szabadságolni. Rendes, csendes, dolgos fiatalember. Évekkel ezelőtt, amikor még itthon dolgozott, inkább a kevés fizetés volt jellemző az ő munkahelyére is, mint a megbecsülés. Megunta, elment családostul. Halk-szavúsága nem változott, például nem dicsekszik azzal a gépkocsival sem, mely lehet, nem számít a legmodernebbnek a Lajtán túl, de magam például évekig kellene keressek rá, úgy, hogy közben nem költenék másra... Mit mondhattam volna neki? Poénnak számít ilyen esetekben, hogy "ha mind elmegyünk, nektek nem lesz hova hazajönni", de nem éreztem helyénvalónak, hiszen az a korosztály, melynek tagja, bár szereti a szülőföldjét, nem érzi a viszont-szeretetet. Fülembe csengenek, így a helyhatósági és parlamenti választások közti félidőben, a mindenféle nyári eseményeken románul és magyarul egyaránt hallott beszédek, szónoklatok értékekről, megmaradásról. Közben meg mennek el a tíz- és százezrek, mert úgy látják: nem csak az igazság, de a boldogulás útja is odaát van. 
Mi pedig, ideát továbbra is várjuk a megígért jövőt. 

Borban az igazság (?)

Sosem voltam nagy alkohol – így például bor – fogyasztó, és talán sosem vettem volna részt borversenyeken, ha nem vált volna a munkám részévé (éppen az idei versenyszezon után vagyunk).
Így már jó pár éve látom az ilyen versenyeket, megtanultam, mennyi pont kell a különböző díjakhoz, mit figyelnek a bírálók. Utóbbiakat már–már csodálom, nem is értem, hogyan lehet borok tucatjait, akár több százat is megkülönböztetni egymás után. Azokról az ítészekről nem is beszélve, akik már csak ránézés és szaglás nyomán is halálpontosan megmondják, honnan való a hegy leve.
Természetesen számtalan bortermelővel is megismerkedtem, akik – képletesen szólva – verejtéküket is a bírálók elő teszik. Tudják, hogy mit, mikor és hogyan kell tenni a szőlőskertben, a pincében.
Igen ám, de én, mint kívülálló, aki ráadásul még nem is iszom, szóval én is tudom, hogy nem mindenki szőlősgazda, sőt, még csak nem is bortermelő, aki a versenyeken indul. Mert van ugye, aki metsz, kapál, permetez, szüretel, hordót mos, bort fejt, és így tovább, aztán van, aki a pincén kívüli részt kihagyja, megveszi a szőlőt, és onnan indít – és van, akinek egyszerűen csak „lesz” az a bora, amivel akár a legnagyobb díjakat is elnyeri, hiszen a zsűri nem kéri sem tulajdonlapot, sem a pincekulcsot felmutatni.
Talán nem túlzok, amikor ezt is egyfajta plágiumnak mondom, amikor nem saját tudásának, munkájának aranyérmét viseli egy illető a nyakában. Nem győzőm hangsúlyozni, hogy én pályán, mondhatnám szőlőskerten és pincén kívüli vagyok, de mint a barázda mellől, vagy a gádorból bekiabálónak, sportszerűtlennek tűnik az ilyen verseny.
Mondják, borban az igazság.
Azt hiszem, ennek valamilyen módon a borversenyekre is igaznak kellene lennie.

                                                                                                                                      (Illusztráció: civishir.hu)