Így már jó pár éve látom az ilyen versenyeket, megtanultam, mennyi pont kell a különböző díjakhoz, mit figyelnek a bírálók. Utóbbiakat már–már csodálom, nem is értem, hogyan lehet borok tucatjait, akár több százat is megkülönböztetni egymás után. Azokról az ítészekről nem is beszélve, akik már csak ránézés és szaglás nyomán is halálpontosan megmondják, honnan való a hegy leve.
Természetesen számtalan bortermelővel is megismerkedtem, akik – képletesen szólva – verejtéküket is a bírálók elő teszik. Tudják, hogy mit, mikor és hogyan kell tenni a szőlőskertben, a pincében.
Igen ám, de én, mint kívülálló, aki ráadásul még nem is iszom, szóval én is tudom, hogy nem mindenki szőlősgazda, sőt, még csak nem is bortermelő, aki a versenyeken indul. Mert van ugye, aki metsz, kapál, permetez, szüretel, hordót mos, bort fejt, és így tovább, aztán van, aki a pincén kívüli részt kihagyja, megveszi a szőlőt, és onnan indít – és van, akinek egyszerűen csak „lesz” az a bora, amivel akár a legnagyobb díjakat is elnyeri, hiszen a zsűri nem kéri sem tulajdonlapot, sem a pincekulcsot felmutatni.
Talán nem túlzok, amikor ezt is egyfajta plágiumnak mondom, amikor nem saját tudásának, munkájának aranyérmét viseli egy illető a nyakában. Nem győzőm hangsúlyozni, hogy én pályán, mondhatnám szőlőskerten és pincén kívüli vagyok, de mint a barázda mellől, vagy a gádorból bekiabálónak, sportszerűtlennek tűnik az ilyen verseny.
Mondják, borban az igazság.
Azt hiszem, ennek valamilyen módon a borversenyekre is igaznak kellene lennie.
