A mi életünk

Érdekes módon "köszönt vissza" rám kétszer is a hét végén a múlt. A sajátom, és a közös. Azokéval  közös, akik átélték a "múlt rendszert".
1.
Tegnap este vetítette az m1 A mások élete című német filmet. 1984, Kelet-Berlin, NDK. A "szocialista tábor" legjobbnak (!?) mondott titkosszolgálata, a Stasi mindenütt ott van, minden tud, mindent lát. Egy ügynök értelmiségiek megfigyelése közben rádöbben önnön kisszerűségére, és úgy menti meg a megfigyelt személyt, hogy magát sodorja veszélybe, miközben az illető mit sem tud róla. A megfigyelt - aki író - a rendszerváltás után, szinte véletlenül jön rá a történtekre. Könyvet ír Szonáta egy jó emberről címmel, HGW XX/7 - nek ajánlva azt.
(A film kritikája itt olvasható, és ha van 2 órád, itt meg is nézheted, feliratozva.)

                                                           HGW XX/7                                 (fotó: mozinet.hu)
Ahogyan az a kritikában is olvasható, az ember óhatatlanul is összeveti a látottakat azzal, ami saját emlékeiben él. És azzal, ahogyan ma gondolkodik róla. És azzal, ahogyan az követően, és az óta történtek a dolgok.
Számomra a legdöbbenetesebb a végén történt. Az író, miután szembesül azzal, hogy a megfigyelője volt a megmentője, meg akarja ismerni. Bemegy az Emlékhely és Kutatóközpont-ba , és egyszerűen kikéri a róla annak idején készült aktákat. Megvárja az aktákat - nem várólistára kerül, aztán majd egyszer kap valamit. A jelentések végén látja az ügynök kódját: HGW XX/7. Feláll az asztaltól, odasétál az irodistához, és a világ legtermészetesebb módján megkérdezi: ki az a HGW XX/7 ? Az irodista elővesz egy kartotékokkal teli dobozt, és a világ legtermészetesebb módján kikeresi, és megmondja az illető ügynök nevét. Mondom ott helyben megmondja, nem kell kérvény, rimánkodás. Ez nem kitalálmány: a Stasi-iratok mindenki számára nyilvánosakká lettek, bárki utána nézhetett: ki és mit jelentett róla. A nyilvántartás nem tűnt el, nem lett hiányos (hogy aztán a hiányzó oldalak egyike-másika mégis előkerüljenek mondjuk választási kampányok idején...)
Az író agyában a fényt az a beszélgetés gyújtja meg, amit egy egykori miniszterrel folytat. Aki egyike volt a "mindenhatóknak". Aki meg is fogalmazza: sokan bukása után ismerik fel, milyen jó volt a "mi kis köztársaságunk". Ugye, milyen ismerős szöveg? Mire az író kifakad: "Elképesztő, hogy ilyenek vezettek egy országot, mint maga."
Bizony.
Rosszabbat mondok: ma is vezetnek. Néhol szó szerint ugyanazok. Vagy, ahol már nem ők, a tanítványaik. Ez még elképesztőbb.
Hogy mégis, változott a világ?
Ezt elismerem. Már nem kell a lehallgató készülék drótját a kárpit alá rejteni...
2. - Na, de ezt majd holnap.