Tájékoztatom a nyilvánosságot

Ma délelőtt ébredtem rá, hogy bizony nagy hiányosságot kell pótolnom, illetve ezentúl talán hasznos lenne nem megfeledkezni erről: időnként meg kellene szólalnom bizonyos ügyekben, kinyilvánítanom véleményemet, nehogy valaki azt higgye a végén, hogy nincs. Mármint véleményem, ami ugye egyben azt is jelenti, hogy vagyok. Meg akár azt is sugallhatja, hogy milyen fontos vagyok. Hogy esetleg senkit nem érdekel a véleményem? Na, ne már. Hiszen ha rendszeresen megszólalok, akkor mégiscsak fontos lehetek, akinek nem hagyható figyelmen kívül a véleménye, nemde? Hogy miről kell szólnom? Mindenről. Bármiről. Ami fontos. Úgy mint én.
Akkor neki is fogok.
1. Határozottan tiltakozom az ellen, hogy nagyszabású, éles tüzérségi hadgyakorlatot hajtottak végre kedden Észak-Koreában, a hadsereg megalapításának nyolcvanötödik évfordulója alkalmából. Tiltakozásomat alátámasztja, hogy a kommunista országnak olyan rakétái is vannak, melyek 8000 km hatótávolságúak, tehát simán kilőhetik vele akár az én kéményemet is (bár nem tudom, pontosan hány kilométerre is vagyok tőlük, a Google-térkép nem tudta bemérni a lakásom és Pyongyang közötti pontos távolságot). Kérem az ENSZ-t, tegyen végre valamit, mert ennek nem lesz jó vége.
2. A leghatározottabban tiltakozom az ellen, hogy pár hét óta akár órákat is várakozni kell a határátlépésre a román-magyar határon. Belátom ugyan, hogy szükség van az ellenőrzésre, de tessenek a bűnözőket és egyéb deviáns elemeket (jaj!) úgy elcsípni, hogy a becsületes, érvényes dokumentumokkal, akár sokadjára is határátlépőt nem tartsák fel. Kérem Brüsszelt, legyen belátó ezzel a "szisztematikus ellenőrzési módszerrel", mert különben megtörténhet, hogy megállítják.
3. Üdvözlöm, hogy nagy sikerrel érhet véget a NASA, az Európai Űrügynökség (ESA) és az Olasz Űrügynökség (ASI) közös projektje, melynek során a Cassini-misszióban 1997-ben felbocsátott űrszonda hozzásegítette a tudósokat a Szaturnusz jobb megismeréséhez. Sajnálattal veszem tudomásul, hogy a Cassini utolsó köreit rója a bolygó körül, ami után becsapódik abba és megsemmisül. Ugyanakkor példaértékűnek tartom, hogy utolsó erejét kihasználva még visszafordult a Föld felé, egy utolsó felvételt készíteni és hazaküldeni: a szülőföldről nem feledkezett meg, attól 1.400.000.000 kilométer távolságra sem!
    Ha a fentiekkel kapcsolatban valaki bármilyen hasonlóságot fedez fel bármivel, az is csak azt bizonyítja, hogy fontos a véleményem. Ha nem fedez fel hasonlóságot senki semmivel, az is csak azt bizonyítja, hogy ideje volt a szólásnak, mert fontos a véleményem. Üzenetértékű. (Vagy valami ilyesmi.) 

                       A Szaturnusz gyűrűje alól fotózva: az a fényes pont a Föld
                                                 (Fotó: HVG.hu)

Ha lánckerék taposna...

Egy rendezvényen az úgynevezett "nemzeti oldal" képviselői tartottak beszédeket (szinte mindegy, hogy a határ melyik oldalán). Szakmai szempontomból nincs ezzel baj, pont úgy elkészült a tudósítás, mint máskor, az olvasót nem az én érzelmeim, gondolataim érdeklik, hanem az eseményen történtek (mondjuk, ebben sem vagyok mindig biztos, mármint, hogy az olvasót érdeklik, de, na, meg kell a tudósításnak jelenni, maradjunk ennyiben). Lehet az én "micimackóságom", de már sok-sok éve nem tudok mit kezdeni azokkal a szerintem mű-fogalmakkal, hogy nemzeti oldal, meg polgári oldal. Mitől nemzetibb egy magát oda valló, mint én, csak azért, mert ő bizonyos eszmék iránt el- (vagy le)kötelezett, míg én, ha nem pont úgy, akkor rövid úton akár nemeztáruló is lehetek. Más út - akárcsak vitának helye - nincs!

Visszatérve az eszmefuttatás apropóját adó összejövetelhez, azon egyebek mellett - ahogy illik - könnyes szemmel, a "kényes" részeket nagyobb hangerővel énekelték el Bródy János Ha én rózsa volnék... című dalát. Ilyen rész ugye a lánctalpak taposásáról, meg a "mindenféle szélnek" ellenálló zászlóról szóló. Nem véletlen, hogy ez a dal egyfajta "ellenállási himnusz" lett. Az éneklés közben magam azon tűnődtem, hogy közülük vajon mindenki tudja, ki írta ezt a dalt és mikor, miről? Szabad ezt nekik énekelni így is? De tényleg? Vajon elénekelnék-e az Ezek ugyanazok című dalt is? Vagy látták-e azt a videót, amit a még mindig ugyanaz (hány éve is ugyanaz?) a Bródy osztott meg a minap a miniszterelnöknek címezve, benne egykori önmagával szembesítve a politikust? Utóbbit a művész saját oldalán itt még meg lehet nézni, több, rá hivatkozó portálról - a körülményeket tekintve érthetően - már letiltották...

Tényleg lehet valami ebben a "másik oldal" dologban, csak valószínűleg én ezt is másként gondolom.

Repül a, repül a...*

Álltam a benzinkút pénztáránál. Míg soromra vártam, csodáltam a hölgyet, aki nem sokkal előttem fizetett, s már a kávéautomatánál ügyködött. Csodálatomat azzal vívta ki, hogy számomra hihetetlen méretű körmei ellenére valami megfoghatatlan technikával nyomkodta a gombokat. Fogalmam sincs, hogy egyéb tennivalóit - amiket most nem részleteznék - hogyan látja el ezekkel a monstrumokkal?!
Aztán láttam, hogy a kávéspohárral egyensúlyozva ült be éppen az én autóm mellett megtankolt csodamasinába, melynek négy kereke (felni + abroncs), meg mondjuk a két visszapillantója kerülhet annyiba, mint az én masinám, mely - mint mondtam - mellette szerénykedett. Mivel piros, azt is mondhatnám, mellette pironkodott.
Aztán alig telt idő, már a városon kívül repesztettem, amikor ki tudja honnan érkezett mögém, majd az első adandó alkalommal meg is előzött az említett kocsi. Még alig vágott be elém, amikor hirtelen rántottam egyet a kormányon, szerencsére alig valamennyit. Reflex-mozdulat volt, már túl is voltam rajta, mire tudatosult bennem: az váltotta ki, hogy hirtelen repült valami a szélvédőm felé.
Na, mi volt az?
Igen, a papír kávéspohár.
Kiürült, a körmös meg egyszerűen kidobta az ablakon. Egy olyan kocsiban mégse lehet szemetelni.
Az én kis piros kocsim meg megint pironkodott.   
  (*gyerekjáték)

                                            Nem ilyen volt, de ez is szép...

Haeztelolvasodsemleszelkanyarós

A minap látom a közösségi oldalon, hogy tutira kiderül, ki volt Zámbó Jimmy gyilkosa. Mármint kiderül, ha rákattintok arra a bizonyos cikkre. Mondanom sem kell, egyrészt nem kattintottam rá, másrészt amúgy sem derült volna ki persze, de amiért érdemesnek tartottam mindezt leírni: az eddigi években mintha csak januárban, halála évfordulójának környékén derült volna ki minden évben, hogy megölték, összeesküdtek ellene, ki volt a gyilkos. Úgy látszik, megéri már gyakrabban is "zámbójimmyzni". Csakúgy, mint naponta híres emberek halálhírét kelteni. Tegnap például három ilyen is elém került, tudjátok, olyan, miszerint "egy ország borult gyászba ma hajnalban", vagy "váratlanul távozott az ország kedvence", illetve "haeztelolvasodleesikazállad". Hogy hogyan kerültek ezek elém? Hát ez a kulcskérdés! Úgy, hogy olyanok osztották meg, akikről nem is gondoltam volna, hogy bedőlnek ilyen baromságoknak. 
Igen, a hülyítés erejéről van szó, ide akartam elérni a fenti vargabetűvel. 
A minap egy sporteseményen voltam tudósítóként, egy olyan versenyen, melyre a határon túlról is vártak résztvevőket. Egy részük meg is érkezett, egy részük azonban nem. 
Miért nem? 
Mert - kapaszkodj - féltek a romániai kanyarójárványtól!
Azt hiszem, nem is kell ezt tovább ragozni. Nincs mit csodálkozni az "önkéntes" zagyvaságokon, amikor a manipulált pánikhangulat- és hisztériakeltés állami szintű projekt lett.

Modellé nem válásom története

Szoktam néha érdekes e-maileket, SMS-üzeneteket kapni, melyekből kiderül, hogy számomra ismeretlenek randira várnak, vagy olyan szerencsejátékon nyertem mesébe illő vagyont, melyen nem is játszottam, sőt, némelykor szemfüles(nek tűnő) ügyvédek értesítenek, hogy cinkosként egzotikus nevű elhunytak vagyonára tehetnénk rá a kezünket változó százalékos leosztásban.
Tegnap újra SMS-t kaptam és be kell valljam, hiúságom legyezésében eddig ez viszi a pálmát: az On Vogue (mely ugye egy divat- és életviteli magazin, vagy mifene) fotós és videós válogatásra (kaszting) hívott.
Ne kacagj!
Ez nem vicc, az Erzsébet királynő sugárút 25. szám alatti 3. emelet 19-es apartmanjába vagyok hivatalos, a kaputelefon száma 319. Utánanéztem, tényleg van ilyen, ez egy valós cím Bukarestben, egy modellügynökségé. Azt írták, fotózásra és feliratkozásra várnak. És éppen március 15-én jött az üzenet - természetesen ez sem lehet véletlen! Mint ahogy persze az sem, hogy éppen rám gondoltak, hiszen bizonyára ... - ja, igen, mi is lehetett a kritérium? A kopaszodó fejtető? A szakáll és a bajusz? Esetleg a kisugárzás? (Megjegyzem a csernobili katasztrófa idején éppen katona voltam Bodzavásáron (Buzăuban), ami ugye a Kárpátok túloldalán van, tehát kevésbé volt védett.) Vagy hallották, hogy lassan 20 éve járok falunapokra és ez alatt annyi előadást és előadásnak látszó produktumot láttam, hogy magam is bizton képes vagyok valami nagy dobásra?!

                                       Szerintem megfelelnék az elvárásnak...
Mint mondtam, az SMS tegnap jött, a forradalmi hangulatomban (értsd. estére már ölni tudtam volna) el is felejtkeztem róla. Nem úgy az ügynökség, aki láthatólag komolyan gondolta a dolgot, hiszen másnap újra jött egy SMS, figyelmeztetve, hogy éppen mára van előjegyzésem, pedig nem rémlik, hogy regisztráltam volna. Szóval 10 és 17 óra között vártak állítólag, sőt, mivel most éppen 16.55 van, még 5 percig várnak is. Szeretettel, meg gondolom csőre töltött fotó/videó csodamasinákkal, a stúdió sarkában kis asztalon gőzölög a kávé, az üdítősüveg arra vár, hogy lepattintsák róla a kupakot, Andreea pedig egyre idegesebben nézi az óráját: hol lehetek már? Ha nem mondtam volna, Andreea az, akire rábíztak, ő lett volna hivatott velem foglalkozni. 
Lassan letelik az idő, ezt elszalasztottam. Vajon hány ilyen lehetőség mellett mentem el eddig? Talán jobb is nem tudni. 
 Remélem, a magazin következő számának címlapja azért nem marad üresen. 

FEJLEMÉNY
Még nincsen minden veszve, ugyanis harmadnapra újabb SMS jött, miszerint, bár nem jelentem meg az előző dátumon, nem mondtak le rólam és pár nap múlva, konkrétan március 20-án újra várnak 10 és 17 óra között.
Mit mondjak?
Jólesik.  

VÉGJÁTÉK
Nem mondhatom, hogy nem voltak türelmesek velem, hiszen hívtak és újra-hívtak, előjegyeztek, még asszisztenst is adtak volna mellém. Én meg a fülem botját sem mozdítottam. Nem csoda hát, hogy elfogyott a türelmük és ma, 2017. március 23-án "kirúgnak"... Mint alább látható, kicsit szemrehányóan emlékeztetnek, hogy ők akarták, mindent megpróbáltak, de ha nem, hát nem - törölnek adatbázisukból. Mondjuk, azt sem tudom, hogyan kerültem oda, de így utólag annyi vigaszom marad, hogy egyáltalán szerepeltem benne.

Majd a megyénél megmondják...

A gördülékeny és mindkét (vagy mind-akárhány) fél számára megfelelő ügyintézés kulcsa a megfelelő hangnem, a közös jószándék és konszenzuskeresés. 
Nemrégiben állított meg egy illető, aki inkább volt italos, mint józan, de ezt csak mellékkörülményként jegyzem meg, a lényeg, hogy egyrészt a véleményemre volt kíváncsi, másrészt tanácsot kért gondja orvoslásához. A sarkalatos kérdés így szólt: "Hol lehet reklamálni?"
 Lehet, kicsit rémült képet vágtam, mert rögvest megnyugtatott: az újságnál nem akar. 
"De akkor hol?" - tűnődött mintegy magában. 
Már éppen kérdéseket tettem volna fel, mikor önmaga megtalálni vélte a megoldást, imigyen szólva: "Esetleg a megyénél?" 
Ekkor láttam meg, hogy ez a felismerés egy menekülési útvonal lehet és ráerősítettem: igen, a megyénél pont jó helyen fog kopogtatni.
Igaz, ezek után nem tudtam meg pár dolgot, úgymint például, hogy csak kettőt említsek: milyen ügyben élne panasszal, vagy ki ellenében. De mindez immár csak kukacoskodásnak tűnt, hiszen a megoldás már megszületett. Ez megfelelt nekem és megfelelt neki, mindketten megnyugodva álltunk tovább. Sőt, neki meglehet az az elégtétele, hogy ő lelt rá a megoldásra, nekem pedig, hogy már csak az egyébként igen csekély közreműködésemmel is rávezettem erre. 
A megyénél meg majd megmondják, hogy hogyan tovább. 

A remény rabjaként

Akár sporttá is válhatna olyan filmet elcsípni a tévében (legyen kereskedelmi vagy "közszolgálati"), amit még nem adta 123-szor, illetve amit legalábbis én még nem láttam. No, ebben a tényleg jó érzést keltő élményben volt részem a minap, amikor az egyik kereskedelmi csatornán, mely nevében is hirdeti, miszerint - és szerinte - ő az első, egy ilyen filmet nézhettem meg. Nem állítom, hogy először volt látható, én láttam először. Pedig nem egy fiatal film, 1994-ben mutatták be és Stephen King azonos című kisregényéből készült: A remény rabjai. Azóta utána néztem: számos elismerést kapott, '95-ben Oscarra is jelölték hét kategóriában, de a Forest Gump "árnyékában" egyet sem kapott meg.
Na, de nem is a filmet akarom elemezni, illetve azt, hogy miért is nem láttam én ezt eddig?! 
Most láttam.
Három órás (180 perc) film. Úgy értem, a kereskedelmi csatornán. Egyébként 142 perc (2 óra 22 perc feliratozással együtt, utóbbi, ugye - ami a végét illeti - nincs is a kereskedelmi csatornákon). Mindez azt jelenti, hogy több, mint félórányi reklámot kellett megnézni. 
Ezek a reklámidők néha hasznosak is. Már rászoktunk, hogy közben mondjuk kimész a vécére, letussolsz, vacsorázol (aki még eszik a késői órán), megnézed, hogy hol tart a meccs a sportcsatornán.
Nos, én a fenti lehetőségeket már mind kimerítettem, de még mindig csak jöttek és jöttek a reklámblokkok. Kezdett fogyni a türelmem, de a remény rabja maradtam, hogy ezt a filmet márpedig akkor is végignézem. 
Ahogy mondani szokás "kormányközeli" tévéadóról van szó, így kb. 10 percenként adták tudtomra, hogy Magyarország erősödik. Komolyan mondom: egy idő után már kínosnak éreztem. Értem én, hogy a nyilvánvalóan erősödő forint így tud jönni-menni a tévéhez, de már végképp penibilis volt. 
De ismétlem, a film miatt kitartottam. Előbb azon tűnődtem, hogy az ebben a reklám(ok)ban szereplők vajon nem érzik-e a felvétel óta maguk is kellemetlenül magukat? Aztán próbáltam együtt mondani velük a szöveget, lássuk, vétek-e hibát (hátha így jobban telik az idő)? 
Ez a totális propagandához vezető út. Nem is merem továbbgondolni...
Maradok a remény rabja. 

                           A film DVD-változatának borítója (fotó: coversclub)