A varázs, ami összeköt

Ha jól emlékszem, 500 forint volt a ruhák kilója abban a nyíregyházi turkálóban, mely azóta már megszűnt, s ahol az alább látható mezt vettem. Már akkor sem volt időszerű, Kuyt 18-as számú mezéről van szó, a holland (Dirk Kuijt) 2006 és 2012 között 208 meccsen 51 gólt rúgott a Liverpool színeiben, én meg távozása után talán  2 - 3 évvel vettem meg. Lehet, éppen egy csalódott drukker adott túl rajta, én meg úgy gondoltam, jó lesz nekem focizni. Azóta sem vettem fel kispályázni, valahogy méltatlannak éreztem. 

Most mondhatnám, hogy micsoda megérzés volt megvenni, meg, hogy az este ebben drukkoltam, de nem - az igazság, hogy inkább Barca drukker vagyok, és igen kicsi esélyt adtam annak, hogy A Vörösök négyet rúgjanak Messiéknek. Ám ahogy haladt a meccs, be kellett látni, hogy ezek behúzzák az eredményt, ennyi adrenalinnal feltuningolva ilyen környezetben, ha kell, hatot rúgnak (mint éppen a Barca alig több, mint egy éve a PSG ellen). Ez a foci varázsa: magával ragad. Ha nézed is, ha játszod is. A jó focié. Vagy azoké, akikhez kötődsz. A többi gól is, de az esti negyedik, az a helyzetfelismerés, azt emlegetni fogjuk. Micsoda lelkesedést tudott okozni, amikor 10 napja az Érmihályfalvi Unirea - Nagyváradi CAO meccsen Széles Tibi úgy bombázott be egy szabadrúgást, hogy az ellenfél még maszatolt! Hol áll a Bihar megyei I-Liga a BL-elődöntőhöz?! És mégis, valami mégis összeköti - az a bizonyos varázs. Az a bizonyos adrenalin, ami szétáramlik benned is, amikor belépsz a terembe, a szokásos heti focidra, amikor elfelejted, hogy itt-ott fáj, amikor kijön egy jó háromszögelés, pedig azt nem is látja más, csak az a másik 11, aki pont ezt érzi ott, akkor. 

Ez köti össze az én, a te kemény, ízületgyilkos kispályádat, a kapud szakadt hálóját az Anfield Road 4 csillagos stadionjával és 55 ezres lelátójával.

Meg talán az a pólóra írt biztatás, amivel a most pályára sem lépett Mohamed Salah készült társainak: Never give up (Soha ne add fel).

Nagy pénz, nagy foci

A Bajnokok Ligája Barcelona-Real Madrid elődöntőjének okán írtam arról, hogy a Barca nem csak a mutatott játék, de a pályára a betegágyról visszatérő Éric Abidal fogadtatásában is megmutatta, milyen egy csapat. Ezt tudták fokozni a döntő után, amikor a trófeát először nem Carles Puyol csapatkapitány emelte a magasba, hanem ennek dicsőségét átengedte Abidalnak.

                                                                    (fotó: molcsapat.hu)
(A meccs összefoglalója, és a kupa átadása itt, meg itt.)
Valóban nemes gesztus, tekintve, hogy egy játékos életében olyan sokszor nem adatik meg ilyen lehetőség.
Apropó, BL-győzelem, pár szó arról, hogy mennyit is hozott a konyhára a Manchester United elleni, illetve a döntőig vezető sok-sok győzelem: már a döntő előtt beüthettek a kasszagépbe a katalán csapat pénztárnokai 5 milliárd 797 millió 220 ezer forintnak megfelelő eurót, amit a döntőbeli győzelemmel megtoldottak további 2,42 milliárddal, ami így már ugye bőven 8 milliárd felett van. Aki már ezt is jó soknak gondolja, az most kapaszkodjon meg, mert a java a pályán nyújtott teljesítményen kívüli bevételekből, a tévéközvetítésekből és kereskedelmi jogokból jön össze - és mindennel együtt a végső összeg szakértők becslése szerint elérheti a 35 milliárd forintnyi eurót is! Hogy Puskás Öcsi "örökzöldjét" idézzem: kis pénz kis foci, nagy pénz nagy foci. Hát itt valóban volt nagy foci, de nagy pénz is mellé.
És, ha már pénz, akkor lám, mi mindenből lehet megélni. Például rendzavarásból. Például focimeccsek rendjének megzavarásából. És nem csak a fociban, de ebben a devianciában is nagyok a katalánok, hiszen a leghíresebb "pályára szaladgáló" Jaume Marquet Cot, művésznevén Jimmy Jump is az ő szülöttük. Belógott ő már EB- és VB-döntőre, Forma 1-re is, így nem lehetett gondja azzal sem, hogy megzavarja tavaly ősszel az Újpest-Fradi "rangadót":

                                                                                  (fotó: fn.hu)
Hát kb. ott tart a magyar foci, hogy ennek a 34 éves (be)szabaduló-művésznek egy budapesti bulvárlap fizetett azért, hogy ezt megtegye, és sztorit szolgáltasson ezáltal.
A tegnap esti BL-döntő idején is volt beszaladgálás. Nem tudjuk - legalábbis egyelőre - hogy ki volt az illető, hiszen, ahogyan a riporter fogalmazott, az angliai tévében bevett szokás, hogy nem mutatják a produkciót, közben valami lassítást, visszajátszást adnak. Vagyis nem vesznek tudomást a pár perces önjelölt hírességről, aki így nem számíthatott a világszerte a tévék előtt ült mintegy 400 millió néző figyelmére, csak a Wembley stadionban volt 90 ezerre (ami azért így sem semmi). Kb. így kell "elbánni" az ilyen magamutogatókkal. A módszer a focipályán kívül is megfontolandó.

Csapat a levegőben

Hát túl vagyunk az idei negyedik El Clássicon is, a Barcelona bejutott a Bajnokok Ligája idei döntőjébe (összefoglaló). A gyep-mesterek megint nagyot játszottak, de korántsem olyan szikrázót, mint egy héttel korábban. Nem is ezzel akarok foglalkozni, hanem a meccs utolsó perceivel, meg a lefújás utáni pillanatokkal. A barcelónások ugye örülhettek volna, meg nyílván örültek is a továbbjutásnak, annak, hogy megint átléptek a Real Madrid felett, az örömködés közben dobálhatták volna a levegőbe például az edző Josep (Pepe) Guardiolát. De nem ezt történt.
Éric Abidal 1979. július 11-én született Lyonban, a francia labdarúgó válogatott tagja, 2007 óta a Barcelona játékosa. Az év elején tumort fedeztek fel a máján, 46 nappal ezelőtt sikeresen megoperálták. Úgy tűnt, ebben a szezonban már nem játszhat. Ő másképp gondolta, edzésbe állt, Guardiola pedig már nevezte is a Real elleni tegnapi visszavágóra. A meccs előtti edzés nyílvános perceiben már nagy tapssal köszöntötték a szurkolók, ezt csak megfejelték, amikor a pályára is lépett az utolsó pillanatokban - az edző akkor már nem kockáztatta az eredményt sem, ellenben jól megünnepeltethette balhátvédjét. A lefújás után pedig, mint már mondtam, csapattársai - a visszatérés örömére - őt dobálták a levegőbe. Na, ettől is csapat egy csapat.

Gyep-mesterek

Barcelona drukker vagyok. Meg általában a jó foci drukkere. Manapság a Barcelona játsza a legjobb focit. Szerintem. Az elmúlt este már idei harmadik összecsapását vívta a Real Madrid és a Barca, ezúttal a Bajnokok Ligája elődöntő "odavágóján". Micsoda bajnokság az, ahol egy bajnoki meccs akár egy BL-elődöntő is lehetne! Szóval két, egymást ennyire ismerő csapat nehezen tudhat egymásnak újat mutatni, nehezen tudja egymást valami váratlan taktikával meglepni. De, mint most is bebizonyosodott, például Messire nem lehet felkészülni (video). Mi lehet a fegyvertárban az a plusz, ami döntően befolyásolhatja a csaták kimenetelét? A pszichikai hadviselés. Na, most ebből is volt bőven. Aki látta, tudja, miről beszélek. Csak egy, talán a legtöbb vitát kiváltó momentum: a 61. percben Pepe "keményen odalépett" Dani Alvesnek, amiért Wolfgang Stark játékvezető kiállította. A piros lap villanását követően Dani Alves rohamosan gyógyulásnak indult.... Mint mondtam, Barcelona drukker vagyok, de a szimulását, a színészkedést tőlük sem szeretem. Mert valóban odalépett-e Pepe? Lássuk. Nem érte el, és ezt Dani Alves tudta a legjobban, miközben eljátszotta a nagyhalált. Más kérdés, hogy már a szándék is büntethető, de esetleg sárga lapot érdemelt volna, nem pedig a mérkőzést, sőt, a BL-döntőbe jutást befolyásoló kiállítást.
De mit tehet a bíró, amikor azonnal döntenie kell, ráadásul ilyen nagy nyomás alatt - nagy tét + százmilliós nagyságrendű közönség a tévék előtt. Utóbbi talán még nagyobb terhet ró a sípmester vállára, hiszen másodperceken belül kiderül a lassításokból, hogy jól döntött-e? Mint emlékezetes, a tavalyi focivébén is voltak nagy bírói tévedések (pl. ez), és újra fellángolt a vita: kell-e videóbíró? Akkor ezt írtam róla a Bihari Naplóban:

                   Begyepesedett focipálya
„Szemüveget a bírónak!” A szurkolók rigmusa egyidős lehet magával a labdarúgással, és ugye arról szól, hogy a játékvezetőnek egy másodperc alatt kell dönteni: gól vagy nem, les vagy nem les – és ezt sokszor tévesen teszi. A finis előtt álló focivébén most szinte nagyobb érdeklődést vált ki a meccseknél, hogy kell–e vagy nem a videóbíró. (Hol van már az egyszerű szemüveg?!) Máig vitatják, hogy az 1966–os vébé német–angolján (2–4) a gólvonal mögé csapódott–e Geoff Hurst bombája, egyértelmű viszont, hogy az elmúlt vasárnapi német–angolon (4–1) Lampard lövése jóval a gólvonalon túlról pattant vissza a játéktérre. És ezek csak a legkirívóbb esetek. Hiába erősödtek fel a vidóbírót (a vitatott eseteket azonnali kiértékelését) követelő hangok, a FIFA vezetői nem engednek. A Nemzetközi Labdarúgószövetség Szabályalkotó Testülete (IFAB) így vélekedik: „Az emberi tényező mindig is fontos része volt a sportnak. Nem szabad megengedni, hogy a technikai fejlesztések átvegyék a játékvezetők szerepét. Célunk, hogy a labdarúgás emberközeli maradjon, még ha ebben benne van a hibázás lehetősége is”. Vajon mi az emberközelibb? Mikor másodperceken belül mindenki tudhatja a kivetítőkről, ha hibás egy döntés, és lehet szidalmazni (vagy kiröhögni) az egy életre megbillogozott bírót, vagy, ha igazságos(abb) a vetélkedés? Mintha a focipálya környéke is begyepesedett volna...

Egyelőre marad az "emberközelibb" változat. Hiszen másként miről is beszélnénk?! Jövő héten visszavágó!