Beszorulva 2D-s világba

Világváros, metró. 

A hazai személyvonatoknál hosszabb szerelvényben egy kisebb falunyi ember, ám egy igazi falutól eltérően ők idegenek egymásnak. Az utasok legalább fele, kortól függetlenül (na, jó, a legidősebbeket kivéve) fülhallgatóval zárja el magát a környezettől, sokan sms-eznek vagy közösségi oldal chat-falán csevegnek. 

Mondják, hogy "a mai világban" nem beszélgetnek az emberek. 

De. 

Csak másként. 

Pont úgy, ahogyan "a mai világhoz" illik: gyorsan, határtalanul és nem tartva szempontnak a helyesírást. 

Pont úgy, ahogyan "a mai világban" élünk: akár órák alatt elérve a világ másik végébe, mindig rohanva, nem tartva elsődleges szempontnak a helyes erkölcsi vonalvezetést. 

Egyensúlyozva a virtuális világ határán. 

Amikor 3D-s filmet nézünk, de 2D-s világba szorulunk. 

Amikor nem illatozó virággal köszöntjük fel szerettünket, hanem küldünk egy smiley-t. 

Amikor nem fogunk egy kalapácsot, hogy visszaüssük a kikívánkozó szeget, hanem lefényképezzük és a közösségi oldalon megosztva kiáltjuk világgá, hogy micsoda hanyagság. 

Amikor nem ott lenni a fontos, hanem hogy mások lássák: ott vagy. 

Amikor a boldogság helyett fontosabb másoknak mutatni: boldog vagy. 

A metró kijárata mellett bevásárlóközpont, előtte lóca. Üldögélek egy fertályórát a napsütésben. Közben egy másik falunyi ember jön-megy a téren, ki és be a forgóajtón. Senkit nem láttam, hogy ismerősnek nyújtott volna parolát. 
Közben percenként szálltak felettünk a gépmadarak szerte a világba.