Szeretjük egymást.
Olyan szép ajándék, hogy ilyenkor, a békés ünnepkor is láthatom azokat a politikusokat az újság oldalain, ahol - minden nap egyébként is. Most (is) olyan szépek, meg olyan mosolygósak, meg olyan nyakkendősek, meg olyan jaj de... Egy csoda. Nem akarok kivételezni (meg olyan nagy különbség amúgy sincs), ezért nem tartok névsorolvasást, csupán néhány
-"Az Úr születése világosítsa meg lelkünket..." (lehet, az illető lelkének megvilágosítása még az Úrnak is feladná a leckét)
-"A kolindálók csoportjai már elindultak a keresztények házai felé!" (az illetőtől ez akár fenyegetés is lehetne...)
-"Az Úr születésének ünnepe találja önöket szerettei körében a bőség asztalánál..." (mivel "illetőek" már odakönyökölték magukat, nem szeretnék velük egy asztaltársaság lenni).
Egy ilyen ünnepen szokás csodákról is beszélni. De a csodát nem mindig vesszük észre, sőt, általában utólag derül ki a csodáról annak csodálatos volta (ez egy csodálatos megfogalmazás volt). Még jobb, ha lehetőség szerint több száz év is eltelik közben, amikor már csak a rendkívül hiteles szemtanúk még hitelesebb visszaemlékezéseire lehet támaszkodni.
Szóval, éppen ma is történt egy csoda. Pontosabban biztosan több is, de én egyről beszélek most: feltámadt egy halott Ukrajnában! Ehhez most nem a Jordán vize kellett, hanem - óh, az idők szava - egy metálzenekar csörömpölése! Egy magát szinte hullarészegre ivó egyént szállítottak be egy Krím-félszigeti kórházba, ahol a szolgálatos orvos felületes vizsgálata egyszerűen hullának is nyílvánította, és bespájzoltatta a hűtőkamrába. A szomszédos szobát meg egy metálzenekar kapta meg ideiglenes próbateremnek a kórház igazgatójától, aki úgy okoskodott, hogy ott úgysem zavarnak senkit. Tévedett: a ricsajtól a szó szoros értelmében hullajelölt magához tért, aki egyrészt kialudta az alkoholmámort, másrészt megmenekült a fagyhaláltól is. Na, most csak képzelem azt a zenét, amitől a "hulla" magához tér?! A sátánista (!) metálzenészek a hírek szerint annyira azért nem voltak kemények, hogy a hullaházból hangzó dörömbölésre ne dobálják szét a dobverőt, miközben hangfalakon taposva inaltak kifelé. A feléledtet a kórház ápolói eresztették szabadon. A csoda ismérvei ebben az esetben: nem gondolom szokványosnak, hogy egy zenekar kórházban tartson próbát, de őket, gondolom kapcsolataik révén, pont akkor vezette oda a gondviselés lármázni, amikor a már korántsem kuriózumnak számító részeg ott lapult a tepsiben. Arról nem is beszélve, hogy még mesterségesen segített kihűlése előtt ráébredhetett a metálzene életmentő hatására. Manapság nem vagyunk fogékonyak a csodákra. Bizonyíték: ez a hír is a bulvár-kategóriában kapott helyett, és gyanítom, hogy az egyházi újságok ügyet sem vetnek rá.
De a legnagyobb csoda mégis csak az emberi elme.
Hallgatom az autóban az egyik kereskedelmi rádió ünnepi kívánságműsorát. (Hát persze, kívánságműsor: a személyzetnek is jár az ünnep, ehhez nem kell sokaknak dolgozni, a hallgató meg úgy is azt kívánhatja, amit amúgy is lejátszanának, miközben azt hiszi, ő "szerkeszti" az ünnepi műsort.) Szóval betelefonál egy hallgató, és a női hang kívánsága? Sose találod ki! "Egy szép karácsonyi dalt szeretnék küldeni a magányos afrikai gyerekeknek".
Hát, majd' az árokba rántottam a kocsit a meghatódottságtól! Teeee, hogy ez mennyire együttérző, meg ünnepi! Szerintem csapatostól könnyeztek a magányos afrikai gyerekek, akik éppen ezt a rádiót hallgatták.
Egy ünnep sok csodát rejteget.
