A hét főbűn (kevélység, kapzsiság, bujaság, irigység, falánkság,
harag, lustaság) között nem szerepel a szószátyárság, pedig szerintem
legalábbis dobogós helyen kellene legyen. Az ókeresztény sivatagi atyák
még lehet, nem gondoltak erre, pedig kellett volna, nem utolsó sorban
saját utódaik megfékezésére. Egy lelkész ismerősöm szerint aki sokat
beszél, az egyéb galádságra is képes, ennek megfelelően ő maga nem
szokott így tenni. Hogy miről jutott ez eszembe? Na, gondolhatod,
hogy hát persze, hogy arról, hogy olyan helyen voltam, ahol kevesebb
beszéd akár még több is lehetett volna. A "pap bácsi" nem akart kifogyni
a szóból, mintha a 39 fokos meleg csak újabb és újabb ötleteket adott
volna neki a szófonásra (majdnem mást írtam...). A
hallgatóság már igencsak unta a jót, menekülési útvonalakat
vizslatott szemével, amikor a legjobb poén következett. Tudni kell, hogy
egy háborús emlékmű előtt álltunk, ahol, ugye, az áldozatokra szokás
emlékezni. Hősöknek is nevezik az elhunytakat időnként, melyik szónoknak
hogyan esik jól. Nos, a mi főszereplőnk annyira belelovalta magát
a szónoklásba, hogy adott pillanatban a hallgatóságnak szegezte a
felhívást: tegye fel a kezét, aki szeretne hős lenni? Az
ilyen kézfeltevősdi kétes fegyver, amit például a stand-up műfaj
művelői is bevetnek, igen ám, de ott így is - úgy is kijön a poén, a
felszólítottak meg amúgy is ódzkodnak a rivaldába állni, mert ki tudja
mi lesz belőle?! Esetünkben súlyosbító körülmény volt, hogy
ugye világháborúban elesettekről volt a példázat - hát ki a fene
akarna háborúba menni, és otthagyni a fogát?! Nem is tolongtak az
önkéntesek, akiket ellenben már szinte a hőguta tizedelt.
A "varázslat" tovább folytatódott később, a szó szoros értelmében. Az
eseménysor egy újabb gyöngyszeme bizonyos bűvész fellépése volt.
Bizonyára mestere ő a szakmának, nem vitatom, de olyan buktatóval
találta szembe magát, amihez szinte harrypotteres magasságba kellett
emelkedni. Valami kártyatrükköt hókuszpókuszolt, a lényege, hogy a
publikumból kiválasztott személy egy kártyalapot kihúz a pakliból,
megnézi, visszateszi, kevernek, a bűvész meg megmondja melyik volt
az. Nem könnyített a helyzeten, hogy a szakadó eső miatt alig voltak a
varázslatra érdeklődők, és mondhatjuk, hogy ők is kevéssé voltak
fogékonyak. A lényeg, hogy bizonyos Öcsi csak választott egy lapot,
visszatette, a bűvész kevert, majd megkérte Öcsit, mondja meg a lapját.
Na, itt futott a trükk zsákutcába, mivel Öcsi egyszerűen kijelentette:
nem mondja meg! Ezzel, mint mondtam volt, keveseket döbbentett meg
(egyrészt kevesen álltak az esőben, ők ellenben lehet, ismerték Öcsit),
annál inkább a bűvészt, hiszen így nem lehetett továbblépni, mert akkor
mihez képest mondja meg a megfejtést. Próbált hatni Öcsire, hogy az
mégis csak vizsgálja felül álláspontját, kicsit huzakodtak, hogy mond
meg - nem mondom, mond meg - nem mondom, aztán mikor az állapot végkép
tarthatatlanná vált, a bűvész másik trükköt vetett be, értelmetlenné
téve Öcsi önfejűségét. Utóbbit ez láthatóan nem
zaklatta fel, nem is vagyok biztos benne, hogy tudatában volt a
történteknek. Csupán egy varázslatos estére emlékszik ma már. Már, ha
emlékszik valamire.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése