Felváltva dübörög a mulatós meg a dübb-dübb zene.
A színpadtól nem messze egy kislányra leszek figyelmes, az egyszerűség kedvéért nevezzük Szamantácskának. Legtöbb 3 évesnek nézem, ám korát meghazudtoló tempóban tekergeti csípőjét a ritmusra, időnként kezével segíti a rögtönzött koreográfiát, meg-meglibbentve világoskék-rózsaszín színkombinációjú, csipkével bőkezűen meghintett
estélyijét. A tánc nem akadályozza abban, hogy közben megállás nélkül szotyolázzon, a maghajat kecses ívben köpi a flaszterre. A látvány tettre serkenti az (vélhetően) édesanyát, az egyszerűség kedvéért nevezzük Izaurának, aki maga is szinte gyermekszámba megy még. Hiába na, a szülői büszkeség. Előkapja okostelefonját (nem is valami ósdi jószágot!) és azon mód videózni kezdi a produkciót. Lám, lám, nem hiába mondják, hogy a példaadás a legjobb nevelési módszer, milyen ügyes a gyerek. A családban azonban nem Szamantácska tűnik az egyetlen gyereknek, ott van egy kislegény is, nevezzük az egyszerűség kedvéért Szulejmánkának, aki megirigyelhette a tőle alig idősebb nővére sikerét, ő is be akar kerülni a home-videóba. A tettek mezejére lép, egy kék, zöld és piros fényekkel villogó műanyag karddal hadonászva társul be a produkcióba, az anyuka és az egybesírült rokonság nagy örömére, utóbbiak tapssal erősítenek a zene ritmusára, egyszersmind örömünnepet ülve (állva).
Belefeledkeztem magam is a látványba.
Olyannyira, hogy csak befejezése után vettem észre: mindez olyannyira lekötött, észre sem vettem, hogy az orrom előtti videózás "szórásában" benne voltam. Képzelem, amikor otthon visszanézik a felvételt és jól szórakoznak majd azon a szakállas fickón, aki szájtátva bámul ott hátul...
Sosem tudja az ember, hol leselkedik rá a népszerűség.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése