Nem látni a fától a fatolvajokat

"A Maros megyei Beresztelke és Magyarfülpös közötti erdőrészen a rendőrség lelőtt egy falopáson tetten ért férfit." 

Megdöbbentő sajtóhír, melyet azóta százak, ezrek kommentáltak az internetes felületeken, taglalva, hogy jól tették (!?) vagy nem tették jól a rendőrök; az áldozat cigány volt vagy ennek mi köze a lényeghez; menekült-e a férfi a lopás előtt vagy nem; fát lopott-e vagy csak gallyakat. Kommentálnak a népek, mint mindig, olyasmiről is, aminek semmi köze a történtekhez. A lényeghez. 

De mi a lényeg? 

Ez a nagy kérdés. 

Az-e, hogy az illető cigány volt, akinek olyan a sorsa, hogy gallyért kell mennie az erdőbe, miközben a "hátrányos helyzetű társadalmi rétegek felzárkóztatására" szánt nehéz pénzek tűnnek el ki tudja kiknek a zsebében, akik valószínűleg nem fáznak telente.

Vagy​ az, hogy ki is lopja az erdőt? Bizonyára ti is láttátok már az korrigált címert, mely az egykor szocialistának nevezett Romániáé volt eredetileg, de az 1989 óta eltelt idők hatására valaki úgy módosította, hogy a víz szennyezett, az olajkút egy részét ellopták, csakúgy, mint a hegyeket borító erdőket. Ez tömören összefoglalja a lényeget (lásd. alább).

Hogy lopják az erdőt, azt mindenki tudja. Ezt is, mint minden mást, nagyban érdemes csinálni, mert úgy "szabad". Hogy ki, illetve kik csinálják, az sem titok, politikusok nevei forognak közszájon, ám nem lesz semmi bántódásuk. Sőt. Olyan ez, mint a hadurak esete: aki egy embert megöl az gyilkos, aki ezreket (küld a halálba), az sikeres hadvezér.

Azt is érdemes azért megjegyezni, hogy sokan azok közül, akik visszakapták erdőiket, amikért apáik, nagyapáik vért izzadtak, tüzelő nélkül várják a telet, mert kitermelési terv nélkül (ami persze nem kis pénzbe kerül) senki nem vághat a saját fáiból. Ilyen megkötés nem vonatkozik a fatolvajokra, akikből minden faluban akad szép számmal, aki akar, könnyen teremthet velük kapcsolatot és valahogy a törvény szigora sem csapkod olyan bőszen rájuk. Emlékszünk még arra az esetre is, amikor a tetten ért fatolvajt a bíróság nemhogy nem ítélte el, de visszaadta láncfűrészét is, arra hivatkozva, hogy az a megélhetését biztosító eszköze. Ami, mondjuk igaz is volt, csak jól kell magyarázni.

Szóval, ez a Maros megyei eset sokkal többről szól, mint egy önmagában is tragikus lopásról/lövöldözésről. De nincsenek illúzióim afelől, az illetékesek ezúttal sem fogják látni a fától az erdőt. A folyó marad szennyezett, ócskavasba kerül a fúrótorony, a hegyről pedig tovább fog fogyni az erdő. 
Még jó, hogy már más címer érvényes.

                                   A régi címer és a valósághoz igazított változata...

A kazettás magnómtól az 1 éves okostelefonjáig

A mikor apám az 1970-es évek derekán Aciko márkájú kazettás magnót vásárolt, hát az valami szenzáció volt. Ma már nem tudom, kitől vette, illetve a továbbadó hogyan jutott hozzá az akkori távol-keleti technikai csúcsteljesítményhez, az azonban biztos, hogy máig működik, mind a rádió, mind a kazettás magnólejátszó. Azt hiszem nem túlzok, ha több ezerre teszem azoknak a daloknak a számát, melyeket azzal vettem fel tinédzserkoromban jórészt a Petőfi rádió akkori könnyűzenei műsoraiból, s mely kazetták ma már lomnak minősülnek... Aztán majd jött a CD, a pendrive, ma már nekem is okostelefonról szól a zene. 

A minap jutott eszembe ez hirtelen, amikor egy olyan eseményen voltam, melynek főszereplői 6 - 8 éves gyerekek voltak, az őket elkísérő szülőkkel pedig sok esetben ott volt a kisebb testvér is. Egy ilyen kisebb testvér volt az a kislány, aki talán egy éves ha lehetett, anyukája ölbe véve próbálta nyújtani a türelme fonalát. Mikor már kevésnek bizonyultak a fülbe sugdosott ígéretek, a térden hőcögés, a tea és a maci sem kellett már, előkerült az okostelefon. Nem tudom, mi tűnt fel a gyerek szeme előtt, azt azonban láttam, hogy a tekintetét le nem vette róla, sőt, apró újait húzogatta a kijelzőn. Mondom, talán egy éves lehetett, de szemmel láthatóan nem először tette, amit tett, tudva, mit akar. Talán már az anyukájának sem volt kazettás magnója...
Ugyanakkor érdekes megnézni, mit gondoltak korábbi generációk arról, mit rejt számukra (gyerekeik, unokáik, ükunokáik) számára a jövő. Francia művészek 1899-ben, illetve a XX. század legelején vizionálták, milyen lesz a mindennapi élet 2000-ben. IDE kattintva (majd onnan akár tovább) lehet megnézni egy összeállítást ebben a témában. Megállapítható, hogy főleg a gépesítés, illetve a levegő és a tengerek mélyének meghódítási lehetőségei ragadták meg őket, de például az emberek ruházatának fejlődése érdektelen volt számukra. 
Hát persze, hogy nem úgy lett 2000-ben, ahogyan azt 1899-ben gondolták. De mi sem gondoltunk még 2000-ben sem sok mindent, aminek most, 2017-ben már rabjai vagyunk.
Vajon a fentebb említett kisgyerek mivel fog zenét hallgatni 40 év múlva?!

                            Amikor még úgy gondolták, hogy bálna vontatná a tengeralattjárót

Kint vagyunk, vagy bent vagyunk?

Újra azzal kell kezdjem - a félreértések elkerülése végett - amivel azokat az írásaimat kezdem, melyek az alábbihoz hasonló témájúak: a különböző kultúrákhoz tartozó emberek keveredése (keverése) mindig feszültségekhez vezet és ezt csak nem az úgynevezett migránsválság kezdete óta mondom, előtt is ezt mondtam, amikor még nem ez folyt a csapból is. Ez szerintem nem vita tárgya, a gond azzal van, amikor ez az emberek manipulálásába csap át (amit már szintén mondtam).
Néztem az este egy riportot a tévében, mely az őcsényi falugyűlésről szólt. Ez az a falu, ahol egy panziós menekült családok gyerekeit akarta nyaraltatni, a lakosok pedig felbolydultak. Mindez a falugyűlésen csúcsosodott ki, ahol gyakorlatilag lincshangulat alakult ki, minek lényege: nem kellenek a menekültek. Számomra egy igen felindultan kiabáló hölgy volt az egész történet főszereplője, aki úgy sorolta érveit "a tévében" látottakra hivatkozva, mintha csak egy leckét mondott volna fel - mondanom sem kell, hogy (bár nem mondta) melyik csatornát értette ő "a tévén". A kitartó munka meghozza gyümölcsét, gondoltam magamban. A gyűlésre jellemző volt, hogy aki mást mondott, vagyis olyasmit, amit a tömeg nem akart hallani, annak a kezéből egyszerűen kivették a mikrofont, és ezzel még olcsón megúszta az adott körülmények között. Pedig valami olyasmit mondott, hogy valaki hazudik: vagy az, aki a "migránsok" totális elutasítására buzdít, vagy az, aki a "tehetős migránsoknak" letelepedési kötvényt ad el, ők jöhetnek. Utalva arra is, hogy a nyaraltatásra kiszemelt gyerekek olyan családok tagjai, akik törvényesen tartózkodnak az országban, korlátlan mozgási joggal. A többség győzött, a panziós letett a tervéről (eddig megúszta azzal, hogy a kocsija abroncsait kiszúrta valaki...), a polgármester pedig lemondott, az után, hogy korábban meg volt győződve arról, hogy a faluja békés lakosait nem lehet egymásnak ugrasztani. Lehetett.
A történetnek ezzel nincs vége, ugyanabban a műsorban azt a kérdést bocsátották a nézők szavazására, hogy egyetértenek-e a határon túli magyarok (magyar állampolgárok) szavazati jogával. Jól gondolod, ha szerinted elutasítóak voltak, méghozzá meggyőző 97 - 3 % arányban. Tehát a közhangulatban benne van, hogy minket sem szeretnek, még akkor is, ha maximum 2 képviselői helyről tudnánk dönteni, ha mindenki szavaz. 
A műsorral egy időben zajlott a Sepsiszentgyörgyi Sepsi - FC Steaua román első ligás focimeccs, a fővárosi szurkolók valami olyasmit üzentek transzparensükön a brassói stadionból, hogy nektek (értsd. sepsiek, erdélyi magyarok) nem Romániában van a hazai pálya, menjetek el. Azt hiszem, mondhatjuk, hogy ők sem szeretnek.
A hangulatkeltés három formája ugyanabban az időben, mindegyik nagy nyilvánosság előtt.
Még mindig a tegnapi napnál maradva, egy templomi eseményen a tiszteletes az időről beszélt, de nem a karórával mérhetőről, hanem amit a hívő ember alkalmas és alkalmatlan időre oszt, aszerint, hogy "a kegyelem határain belül vagyunk-e, vagy kívül rekedtünk", betöltjük-e a ránk bízott feladatot. 
Mondják, történelmi időket élünk.
Már csak azt kellene eldönteni, hogy ez kegyelmi időszak-e, illetve belül vagyunk-e, vagy kint rekedtünk?! 

                Transzparens a brassói stadionban. Itt se szeretnek, ott se nagyon... 
                                                                                      (fotó: nso.hu)

Mint a nyitott könyv...

Mármint, hogy olyanok vagyunk. Annak ellenére, hogy naponta halljuk a figyelmeztetést: ne adjuk ki személyes adatainkat idegeneknek (de nem idegeneknek sem - teszem hozzá én).
Még híre-hamva sem volt a blog-korszaknak (na, jó, mondjuk híre lehet, hogy volt), mikor még nyomtatásban, de már elmélkedtem azon, hogy miként is lehet megelőzni például azt, hogy személyi számunk avatatlan kezekbe kerüljön, amikor a legegyszerűbb bármilyen kérvényre is rá kell írnunk. A helyzet mit sem változott, jutott eszembe a minap, amikor valami számla fizetésekor azt láttam, hogy a pénzt elvevő tisztviselő személyi száma is rajta van az elismervényen... Érdekel engem annak a valakinek a személyi száma? 
Pontosítanom kell magamat: a helyzet változott. Rosszabb lett, és ebben magunk is ludasak vagyunk. Ha kényszer hatására kellene tenni, gondolom sokan berzenkednének ellene, de a közösségi oldalak csábításának engedve milliók önként teszik közszemlére magukat, családtagjaikat (beleértve kisgyerekeiket, unokáikat), azt, hogy mikor hol vannak, mit csinálnak, kivel, mikor, hogyan. Ha nem vesszük is tudomásul, minden lépésünket figyeli a "nagy testvér", látja, mit írunk le akár "privátban" is, mit szeretünk és mit nem, kiről mit gondolunk, de azt is, hogy kit/mit nem lájkolunk, ami legalább annyira beszédes. Mi lehet kényelmesebb az "adatgyűjtőknek", mint mikor készen kapják az információkat?! 
Olvasom, egy francia újságírónő kikérte személyes adatait egy általa használt társkereső-ismerkedő internetes oldal működtetőitől (amihez minden EU-állampolgárnak joga van az EU-s adatvédelmi törvény alapján). Nyolcszáz, mondom 800 oldalnyi infót kapott, visszalátta benne a több más közösségi oldalon is (!) közzétett bejegyzéseit, fotóit, megosztásait, lájkjait, hozzászólásait, hogy kikkel beszélt (bőrszínre és földrajzi elosztásra lebontva!), mikor szokott leggyakrabban internetezni, kielemezve, hogy mennyi időt tölt ott és mivel (olvasás, képek nézegetése, beszélgetés), stb., stb. A szolgáltató szerint mindez azért kell, hogy ő (mármint a szolgáltató), minél inkább ki tudja szolgálni felhasználóját - értsd: olyan tartalmakat toljon az arcába, ami az elemzések szerint érdekli. Ide értve a lehetséges állásajánlatokat vagy bankkölcsön-lehetőségeket is. 
Hol vagyunk már attól, hogy személyi szám?!
Hallottam egy (megbízható) rádiós beszélgetésben: egy illető úgy szerezte vissza okostelefonját, hogy egy hozzáértő ismerőse segítségével "belépett" a kütyü rendszerébe (állítólag nem is nehéz), a kameráján keresztül pedig mintegy szétnézett a tolvaj lakásában, azonosítva azt, egyszerűen felszólítva, hogy tudja ki ő, hogy nála van a telefon és adja vissza, szavait azzal erősítette meg, bizonyításként, hogy felsorolta a szoba berendezési tárgyait.
Szűkebb (vagy tágabb, attól függ, a világ melyik részén olvasod ezt) környezetünkben újra adatgyűjtés kezdődik a napokban, vagy már meg is kezdődött. Adatainkat kérik, és olyan infókat, melyekből igen egyszerűen lehet következtetni bizonyos politikai irányultságunkra. Hogy ez hova vezethet? Erre sem nehéz következtetni.
Ha nem adom meg, akkor mi van? Semmi. Vagyis az, hogy abból is következtetnek valamire, mert egyébként az adataimat úgyis tudják már vagy megtudják, ha akarják. Hiszen benéznek az adatlapomra. A telefonomba. A fejembe. 

A hűséges munkába nem járó

Az a tisztesség érte bizonyos Joaquin Garcia építési felügyelőt, hogy munkaadója, a cádizi állami vízszolgáltató, 20 éves munkaviszonya elismeréseként ki akarta tüntetni. A jó hírt maga a főnöke közölte vele - pontosabban csak közölte volna, ha munkahelyén találja. De nem találta, sőt, kollégái sem tudtak róla. Volt, aki szerint betegeskedik, más szerint áthelyezték. Az igazság ellenben az volt, hogy a már jelzett 20 évből az utóbbi hatban nem is ment be munkahelyére. Mindezt azzal magyarázta, hogy úgy sincs mit csináljon ott, hiszen neki sem fogtak annak a szennyvíztározónak, melynek építését felügyelnie kellett volna. A fizetését meg úgy is megkapta, a hat év alatt 222 ezer eurót, amiből most, hogy a dolog kiderült, 27 ezret vissza kell fizessen. 
Még így is ő jött ki jól a dologból, több szempontból is.
Egyrészt, mert a pénzügyi mérlege mégiscsak jócskán pozitív maradt, hiszen akár mindet is kérhették volna, ha nem csinált semmit.
Másrészt olyan főnöke volt, aki hat évig észre sem vette, hogy nem dolgozik, ami persze a főnököt, a munkahelyet, de még a kollégákat is minősíti.
Azt hiszem, az andalúziai eset önmagában nem egy világcsúcs. Mifelénk vajon hányan vannak, akik "falból" kapnak fizetést? Úgy, hogy nem is járnak be a papíron szereplő munkahelyükre. Vagy úgy, hogy bejárnak, de éppen úgy nem csinálnak semmit, mintha nem is lennének ott.
És vajon hányan vannak azok, akiknek azért lenne érdemes fizetni, hogy ne csinálják azt, amit éppen, mert sokkal jobb lenne attól a világ. Néha még egy kitüntetést is megérne. 

                                           Mintha dolgozna itt valaki... (depositphotos.com)
 

Amikor vált a rádió...

Tanévnyitóra autózok Szalontára. Magyar kormánytámogatással építettek új iskola- és szórványkollégium épületet. Igen dicséretes dolog. Az avatóra természetesen várták a támogató kormány képviselőit, jogosan is, persze, meg mert - mint tudjuk - a politikusoknak mindig kampány van. Főleg, ha tavasszal választás is lesz, melyen igencsak számítanak a határon túli szavazatokra. (Aztán majd szidnak bennünket az eredményért, bármi lesz is, miközben - úgy tudom - maximum két országgyűlési helyről dönthetünk, ha mindenki él is a jogával - de ez egy másik történet).
Szóval megyek, gurulgatok, miközben szól az autórádió. A Petőfi "Talpra magyar"-ját hallgatom. Hirtelen elhallgat a zene, megszólal egy komoly hang, mondván, hogy híreket következnek. Pislogok a kijelzőre: Kossuth - ?!
Esküszöm, nem nyúltam hozzá, nem váltottam csatornát. 
A bemondó persze elmondja az időjárási előrejelzést, a legújabb migráns-tudnivalókat, a legfrissebb gazdasági mutatókról szóló lélekemelő híreket - aztán hirtelen megint visszaállt a másik reggeli műsor. 
Mikor fél óra múltán újra ezt történt (a hírek nem változtak), arra gondoltam, ez nem lehet véletlen, talán félre kellene húznom, és a kocsiból kiszállva egy pillanatra vigyázzba vágni magam, ki tudja, honnan figyelnek. Tudják, hogy oda megyek, ahol olyanokkal találkozhatok, akikkel szemben jó, ha tudom, mi a pillanatnyi tényállás. Ha az autórádióm gombjáig ér a kezük (menet közben ráadásul), akkor az a legkevesebb, hogy az ember tisztelettudó.
A kíváncsiság azért nem hagyott nyugodni, de komolyan. Megkérdeztem egy hozzáértőt, aki elmagyarázta (kellő szakmaisággal), hogy a rádióban lehet olyan funkció, mely automatikusan keresi az erősebb jelet és magától vált.
Na, hát valami hasonlóra gondoltam én is, csak a megközelítés volt más, de végtére is mintha jól láttam volna az összefüggést: az erősebb ragadja magához a hullámhosszot. Ennek a megállapításnak van egy népiesebb változata is, az erősebb kutyáról és annak előjogáról szól, ami tehát érvényes nem csak a politikában, de íme, a rádiózásban is.

Messze eshet az alma a tanévkezdéstől

Olvasom, hogy: "Ettől a tanévtől kezdődően Románia is csatlakozik az Európai Unió iskolai programjaihoz, s az eddigi tej-kifli program is ennek megfelelően zajlik majd." Ez tuti így lesz, mert a kormány megszavazta. Hogy pontosan mikor, azt - bevallom - nem tudom, a hír augusztus 22-én jelent meg a sajtóban, tehát nem sokkal korábban. A folytatás: "az európai programnak két komponense van, egyrészt gyümölcsöket és/vagy friss zöldségeket, továbbá tejet vagy tejtermékeket, illetve péktermékeket osztanak az iskolásoknak, másrészt ennek kapcsán egészséges étkezésre is nevelik a gyerekeket." Nagyon helyes, a mi gyerekeink sem alábbvalók, mint az EU többi gyerekei. Nagyon jól látja a kormány, mely, ugye, mégis csak egy komoly grémium, amit az megszavaz, biztosan úgy lesz. "A programot az állami költségvetésből, valamint uniós pénzalapokból fogják finanszírozni, a pontos összeget minden évben kormányhatározatban szögezik le." Előrelátóak is, hiszen ki tudja, jövőre mi mennyibe kerül, ezen nem akadhat fent egy ilyen jó kezdeményezés. Azt is tudjuk, hogy az uniós határozatok felülírják az egyes országok belső szabályzóit, tehát: "a határozat felülírja a hazai tej-kifli programot szabályozó eddigi rendelkezéseket, viszont a közbeszerzési szerződésekre a megkötésükkor érvényes jogszabályok érvényesek." Így helyes, végtére is EU-tagok vagyunk.
Ha azt gondoltad, a végére azért mégiscsak kiderül, hogy nem feltétlenül a kormány dicséretéről fog szólni ez a bejegyzés, nem csalódsz. A hír ugyanis így fejeződik be: "A csatlakozást (mármint a programhoz történőt) leszögező rendeletet követően harminc napon belül kormányrendeletben kell meghatározni a gyakorlatba ültetéshez szükséges intézkedéseket."
No, ha az augusztus 22-t vesszük alapul és kiszámoljuk ezt a 30 munkanapot (hiszen mégsem várható el, hogy ünnep- és szabadnapokon is dolgozzanak az egyébként bizonyára serény kormányhivatalnokok), akkor az éppen október 3-ra esik. Ha feltételezzük, hogy a hír megjelenése pár nappal lemaradt magától a döntéstől, még akkor is szeptember végén vagyunk. De még ha a hétvégéket is, tehát minden napot beleszámolunk a 30-ba, akkor is szeptember 21. jön ki. 
Mint olvastuk, a határidő csak "a gyakorlatba ültetéshez szükséges intézkedések meghatározására" szól, hol van(nak) még a bizonyára szükséges közbeszerzés(ek) a kiosztandó gyümölcsökre, azok szállítására, miegyébre? Aztán nem lenne meglepő, ha a közbeszerzési eljárások végén lennének óvások, fellebbezések, megismételt eljárások, melyekkel újabb napok, hetek, hónapok múlhatnak el. Közben pedig igen megrothad az a gyümölcs, amit a gyerek meg kellene kapjon a tanév első - vagy már ki tudja majd hanyadik - hetében. 
Lehet, hogy a kormánynak nem szóltak, hogy a tanév időtlen idők óta (tehát már akkor is, amikor annak tagjai iskolások voltak) mindig szeptember közepén kezdődik?!

                                  Majd meglátjuk, mikor lesz ebből almaevés...